..."Ezek az emberek elvesztették a motivációjukat, az emberségüket, a gerincüket, ez együtt jár a hajléktalansággal, ezért nem ítélem el őket. Ettől még nem kell hagyni, hogy ők elvesszenek és meghaljanak (Iványi Gábor).......
A főváros hajléktalanpolitikája sem kedvező. Ha nem látunk valamit, akkor az nem létezik. Mint a Kádár-rendszerben.
Azt kell mondanom, ez még annál is kegyetlenebb és embertelenebb. Ezek az emberek nem kellenek senkinek. Vannak, akik úgy gondolják: ha meghalnak, akkor megoldódik a probléma... (Iványi Gábor)
2011-ben Iványi Gábor metodista lelkésznél jártam, hogy beszélgessünk az egyházak szerepéről a közoktatásban és a közben elkészült egyházi törvényről. A Dankó utcát útvonaltervezőn kerestem ki, azt az instrukciót kaptam, hogy egy könyvesboltba kell becsöngetnem, onnan tudok felmenni a rektori hivatalba. Valami elképzelésem volt a környékről, fiatalabb koromban sokat jártam a Koszorú utcába, ahol cure-s barátaim voltak. Nem nagy biztonságérzettel indultam hát neki az útnak.
Meglepetésemre, nem volt olyan szörnyű, ahogy emlékeimben élt, a Damjanich utca üzletsoraira emlékeztetett a sétám, majd bekanyarodtam a Dankó utcába, ahol nagyerőkkel folytak az építkezések.
Mary Poppinsban van egy mézeskalácsbolt, ami nem látható egyből a vásárlóknak. Az egész utca ilyen volt, a tömb másik oldalán sorakozó boltok hátának támaszkodó, másik világba léptem. Már kétségem sem volt, merre kell mennem, hisz emberek csoportját vettem észre. Ekkor már tudtam, hogy a rektori hivatal szomszédságában található az Oltalom Karitatív Egyesület hajléktalanoknak fenntartott menhelye. Az emberek álltak az utcán. Én megérkeztem a kis könyvesbolt elé (Wesley –könyvesbolt), felcsöngettem és már berregett az elektromos zár, szabadon mehettem. Elgondolkoztam, vajon miért kell az elektromos zár, mert a bolt teljesen üres volt, senki nem jött le, hogy ki érkezett, kanyargós lépcsőn haladtam a hangok felé. Megérkeztem Iványi Gábor irodája elé és a kis bástyaszerű építményben, míg várakoztam, mert előttem is voltak, egy kis ablakon nézegettem kifelé.
Az udvarban, ahova leláttam, az előbb az utcán látott emberek álltak laza sorban, önkéntesek mászkáltak. Nem lehetett érzékelni, hogy bárki is idegen. Nem tudom, ki kit ismert, mert néha valaki kérdezett valamit, amire egy rutinosabb társa válaszolt. Mégis ismerősök csoportjának hatottak a lent álló emberek. Lehet, a szegénység és nincstelenség (volt) bennük a közös ismerős. Egy szürke felöltős őszgalambácsi érkezett meg, szorongatva kis reklámszatyrát, mint egy példás polgári életet élő nyugdíjas tanár. Ha az utcán egymás mellett elmennénk, - szép öregember-, gondolnám. De ez másról szólt.
Várakozás után bementem, elkészítettem a riportot. Iványi Gábor sietett, a titkárnőtől hallottam kint is, mennyi programja van, szinte 30 percenkénti beosztással, de búcsúzáskor megszólalt hirtelen:” Ha van ideje, körbevezeti Önt valaki az intézményekben”. Természetesen, feleltem, mert valóban annyira hatása alatt voltam az egész helynek, hogy tudtam, nem kerülhetem el ezt a találkozást. Amikor az utcán adok aprót a hajléktalannak, aki már régi ismerősöm, csak elképzelésem van az egészről és lehet csak lelkiismeretem nyugtatom. Látnom kellett az igazságot.
Az Oltalom Karitatív Egyesület 1989-ben alapították meg olyan emberek, akik elsődlegesen a szegények segítését tűzték ki célul. A Dankó utcában ez az egyesület működteti azt a komplex hajléktalan ellátó intézményt, a súlyos kapuk mögött, ami egészen más világba vezet. Bár reggel volt, 10h, mégis sok ember intézte ügyes bajos dolgait, ki az orvosi szűrésre várt a felvételhez (őket láttam a kisablakból), a kórház részlegben komótosan reggeliztek, vagy az éjjeli szállást hagyták el éppen. A levegőben a fertőtlenítőszerek illata úszott és én feszélyezve követtem fiatal kísérőmet, mert betolakodónak éreztem magam. Sétálok, nézegetődök, mintha turisztikai látványosság lenne, gondoltam magamban szégyenkezve, és próbáltam az arcomról elrejteni a döbbenetet. Idegen voltam. Elementáris erővel hasított belém, hogy az igazság és a valóság néma. -„Nem fényképezek, ha nem baj”, - habogtam. Majd még sutábban folytattam, „- nem érzem illendőnek.”
Egy világ élete pergett a szemeim előtt, ahogy megnéztük a kórházi részleget, a nappali melegedőt, háziorvosi rendelőt, a szállásokat. Kísérőm aprólékosan és készségesen tájékoztatott, csak öntötte az információkat.
A kórházi részlegben olyan hajléktalanok találhatók, akik nem valami titkos kórt terjesztenek, hanem csak mert hajléktalanok, és a velük szemben az előítélet, vagy a tényleges higiéniás problémák nemkívánatos pácienekké teszi őket a normál ellátórendszerben. Ide kerülnek azok is, akik kaptak kórházi kezelést, de nem volt hova kibocsájtani őket, vagy éppen arra várnak, de még nem történt meg a befogadásuk. Akár egy olyan kórházban is sétálhattam volna, ahol olyan betegek vannak, akiknek senkijük sincs. Békésen üldögéltek ágyukon, ápoltak voltak és abban a pillanatban semmi más, mint betegek. A másik oldalon azok voltak, akik lábadoztak már, vagy nem kívántak különösebb ápolási ellátást, ők is derűsen reggeliztek, tettek vettek. Egyetlen részét nem láttam a kórházi részlegnek, ahol olyan betegek voltak, akik gyógyíthatatlan pszichés zavarokkal küzdenek. Ők zárt ajtók mögött vannak, - itt fognak meghalni- mondta kísérőm.
Folyamatosan az őszgalamb bácsi járt az eszemben, ezért megkérdeztem, a sorban állók a reggelire vártak? Nem- felelte- az orvosi szűrésre, ami kell ahhoz, hogy fel tudjuk őket venni ide, mert nem kockáztathatjuk, hogy a közösségbe betegen kerüljenek. Folyamatosan az étel körül járt az eszem. De honnan kapják az ételt?- kérdeztem. A főiskola konyhájáról, - felelte a fiatalember-, majd azt is megmutatom. És ezt mind sajátköltségen? Megkérdezzük majd-szólt a válasz.
Átmentünk a „Fűtött Utcára” és az éjjeli szálláshelyre, újabb adatok záporoztak a fejemre. 150 embert tudnak egy időben elhelyezni az éjjeli szálláshelyre, a fűtött utca léte ezt a létszámot tudja bővíteni (90-100 fővel). Itt vannak, akik állandó tagjai a szállásnak és a vannak, akik csak alkalmanként húzódnak be. A szállás koedukált, bár a hálók el vannak különítve, az alsó szinten található a férfiaké és felül, egy lépcsőn megközelíthetően a nőké. Este 11-uán már nincs átjárást két részleg között. Mindenhol vaságyak, könnyen lemosható műanyag-műbőr huzatú matracokkal és a fertőtlenítő szaga.
Újabb részlegbe mentünk át. A Wesley János Főiskolára, ahol szociálismunkás, pedagógusképzés folyik. Én is itt végeztem,- mondta a kísérőm. A főiskola konyhája látja el valóban a hajléktalan részleget és némi adomány is akad éttermektől. Bennem továbbra is az zakatolt, te jó ég, mindezt miből? Érdekelt, ezt a rengeteg sok feladatot mennyien látják el. Húszan dolgoznak váltva és ebből vannak, akik az utcát is járják esténként. Egy időben öten vannak bent. Nem tűnik valami soknak, ha a hajléktalanok létszámát nézzük. A pénzügyi gondok miatt, kénytelenek önkéntesekkel erősíteni. Amikor megkérdeztem Iványi Gábort, mi az, ami legjobban hiányzik, akkor azt válaszolta, pénz. Ez nagyon nyersnek tűnik, de látva milyen ellátást kapnak a rászorulók, nem nyers, hanem tömör igazság. Visszacsengenek Iványi szavai a fülemben: „támadnak minket minden oldalról, miért nem hagyjuk őket meghalni… „, a mostani városvezetés úgy gondolja, jobb, ha meghalnak”.. „páriák, számkivetettek”…
Budapesten a VIII. kerületben van egy utca. Egy olyan utca, ami a tömb másik oldalán sorakozó boltok hátának támaszkodik és egy másik világ. Aminek igazsága és valósága néma. Dankó utca.