Háza a Duna közepén állt, amit mi soha nem láthattunk, mert határsávban volt és nagyapámat beköltöztették a városba. Tótok és szlávok közé, ahogy ő fogalmazott, amikor évente egyszer kimentünk hozzá. Kertjében leégetett edények voltak, azok, amik nem repültek elég röppályán, hogy az utált tót udvarán földet érjenek. Apai nagyapám nem volt hajlandó máshogy beszélni, mint magyarul. Mi halkan beszéltünk, ha kint voltunk, ……magyarul. Anyai nagypám ki nem állta apámat, művész volt, ráadásul még baloldalinak is élhetetlen, a rendszerben nem kívánatos személy. Hát ez az én kis családi előtörténetem. Így érkeztem meg, azokba a csodálatos ’80-as évekbe….
Végül is jól elvoltam, apám és anyám néha összeköltöztek, hun szétváltak és nem kísérleteztek különféle jerekekkel, minden heppi volt, csak néha , néha amikor ment az esti Híradó vesztek össze. Apám szokása volt, hogy hangosan kommentálta a híreket, amitől anyám idegrohamokat kapott, mert apám a végtelenségig be tudta magát hergelni és nem a népköztársaság lakójához illő elveket hangoztatott.
Anyám elképzelése az volt, jó kisdobosok, jó úttörők, jó KISZ-tagok leszünk, mert ez a világ rendje. És a világ körülöttünk akkor van rendben, ha rendesen viselkedünk, ahogy azt elvárja tőlünk a rendszer. Most baromi egyszerű lenne azt mondani, a politikai üldözöttség áldozatai lettünk és apám és anyám a rendszer nyomása alatt vált el egymástól.. de ez nem így volt. Biztos, hogy teljesen nem, bár kétségkívül, apám természete, meddőn hagyta anyám támogatásait, még házasságuk elején, amikor nő létére ment kapálni és dolgozni, hogy apám nyugodtan festhessen. De apám nem támogatott festőművész volt.. mert apám nem értette, kisdobosoknak, úttörőknek, KISZ-tagoknak kell lenni és jó elvtársnak.. mert apám, amikor Kádár pártját szervezték, elküldte őket a fenébe a főiskolán és nem lépett be, egykori melós gyerek létére, aki egy nyomorúságos proli volt, annyira, hogy ateista létére , az apácákhoz járt iskolába, mert ott ingyen volt ebéd....
Elkalandozásból visszatérve, nyomhatnám a szöveget, az én gyerekszobámat az egypárt démonja törte szét.. de ez nem fedné a valóságot. Bár kétségkívül jól hangzana. Akár még politikai karriert is lehetett volna belőle építeni… Viszont az igaz, hogy amikor ott álltam a nagy választás előtt, mi legyek, ha nagy leszek, a jellemzés borítékjának ragasztója, nem volt elég nyálas és nem ragasztott titkokat, így elolvashattam, hogy én gyakorlatilag politikailag megbízhatatlan vagyok. Nem igen értettem, bár világéletemben „c” osztályos voltam. Az álmok félbe maradtak, hogy tűzoltó leszek, vagy katona, vagy vágyakat terelő író és szülői engedéllyel egy évet otthon maradtam, hogy utána, amikor recsegni kezdett minden, új jellemzéssel jelentkezzek egy kísérleti kereskedelmi iskolába.
Az iskola igazgatója nagy sztár lett 1989 után, a 168 órában több hétig volt adásban, a rádióban. Helyettese szintén jól helyezkedett a pa(á)rtvonalon, férje kulturális attasé , vagy mi fene volt Argentínában, vagy Chilében, fene se tudja már és ő volt az iskolai KISZ szervezője. Fogalmam sincs, mi volt a 168 órás botrány lényege, a rendszerváltás idején, de nem nagyon szeretett tanulója voltam a két hölgynek, sok társammal együtt, akiket szépen sorban ki is rúgtak a suliból. Velem nem nagyon tudtak mit tenni, hisz osztályelső voltam, évfolyamelső, Rónai–szavalóversenyeket nyertem (Pilinszkyvel), csak látványosan utáltak. Így érkezett meg a ’80-as évek vége.
Barátságok, szerelmek.. Bolond idők voltak, este még a Híradóban azt hallottam, Sütő Andrást hogy verték meg Romániában, másnap az unokája meg azt kérdezte, felugrunk e hozzá, whiskyt inni, a Jánoshegyre.
1987-1988. Barátaim közül sokan valami alakulgató politikai alakulatba léptek, többnyire a Fideszbe, csak egy elvetemült barátom volt, aki a MOP-ba (Magyar Október Párt) találta meg a helyét. Igen, Krassó pártjában. Történelemtanárommal állandóan vitában álltunk, miután az erdélyi örökséggel bíró családból kirepültem, egyből egy olyanban találtam magam, ahol meg hidegen fújtak a szelek. Hordtam a DE kitűzőt, ami véres rongy volt az Egyházellenőrző nem tudom miből ejtőernyősként, töri tanárnak lehelyezett férfi szemében. Ez lehet, magyarázatra szorul, miután elkezdődött a peresztrojka a Szovjetunióban, már szépen lassan morzsolódott a puha, ungarische gulasch kommunizmus is és volt pár szervezet, ami enyészetté vált. Ilyen volt az hitéletet ellenőrző nem tudom mi is, ahonnan a dolgozókat, leginkább tanároknak, vagy népművelőknek helyeztek le. Őrülten szeretett velem vitatkozni és persze én is vele, mert rendkívül nagy tudású ember volt.. csak ő az MDF-t támogatta, én meg akkor már véglegesen az SZDSZ mellett tettem le a voksom.
Így ért minket 1989. Az, amiért elkezdtem ezt az egészet írni. És most nyilván meglepődsz kedves olvasó, miért írtam le sok ezer betűt, rengeteg mondatot, ha az egésznek lényegében semmi köze ahhoz, hogy a János Kórházban születtem, 3,6 dekás gyerekként 1971-ben, hanem egy eseményről akarok írni, 1989. október 23-ról, a III. Köztársaság kikiáltásáról, a rendszerváltásról.
Azért írtam le, hogy értsd, hogy átéld velem, hogy élte meg egy alig 10 éves gyerek a ’80-as évek elejétől az egész bolond időszakot, a kamaszkoráig, kisfelnőtté cseperedéséig. Mert ez ilyen rohadt egyszerű volt és szükségszerű. Mert azt mondják sokan, vérnélküli váltás volt és így semmi értelme nem volt és ott rontottuk el. Mert meg kell találni az okot, miért vagyunk most ott, ahol, Európa peremén. Mert értéktelennek tartják az egészet, a rendszerváltást gúnnyal emlegetik. Mert nem jött a Kánaán, mert nem jött a nyugati nyugdíjasok életszínvonala. Mert amikor 1989. október 23-án eljöttem az akkori párommal a Kossuth térről, az elől menekültem el, édesapámhoz, ami aztán valóban meg is történt. Rengeteg zászló, szavaló emberek, mintha egy brigádnagygyűlésen lettem volna, ünneplő tömeg. És ezek szerint pont úgy nem értette akkor senki, mi előtt állunk, mint azok, akik most fanyalogva húzzák el a szájukat, kiejtve, rendszerváltás. Mert ott, akkor 1989. október 23-án ki lett kiáltva valami, aminek lehetséges alkotói, elemei öntudatlan állapotban ünnepeltek valamit, amit nem értettek, mit jelent.
Minden évben írni szoktam valamit, október 23. alkalmából. Már az utóbbi időkben, kevésbé lelkesen és hősi pátoszokkal telve. Pedig milyen hálás is volt, apámat hősként ábrázolva írni arról, amit én nem éltem meg. Nem. Az én nemzedékem 1989-et élte meg. 1989. október 23-t, több-kevesebb tudatossággal. És holnap, amikor az állami ünnepségen elöntene majd a központi giccshalom és (a most) támogatott hősök ajnározása, amikor barátaim közül, akik valóban 56 hősei voltak, egy mellékutcában fognak sokan szónokolni, kicsi közönség előtt, ismerősökkel körül ölelve, nekem ez már semmit nem fog jelenteni. Még annyit se, mint 1989-ben. Se a fütty, se az állami műpompa. Se a nemzeti mellet döngető öntudat..
Ahogy apám tette 1989-ben, meggyújtok majd egy gyertyát. Ő azért tette akkor sírva, mert nem hitte, hogy megélte, vége lett az egypártrendszernek, ami elrabolta az életét.. Én nem fogok sírni. Gyertyát gyújtok mindazért, ami volt 60 éve és mindazért, ami lehetett volna az elmúlt 27 évben.
