Hogy szembenéztünk volna a tanulságokkal, bevallottuk volna a politikai melléfogásokat, szembenéztünk volna az illúziókkal, melyekért az életüket adták Klapka és Bem honvédei – olyan istenfia ebben az országban nincs.

Ha itt valaki azt mondta volna, hogy a Nagy Háborút lezáró Trianoni béke durva rendelkezéseiben ott voltak 1848 bűnei a nemzetiségi kérdés kezelésében, valószínűleg kiátkozták volna, hiszen nem igazán illett a Bem-após, Klapkás, hős Kossuth apánkos freskóra, említeni is súlyos modortalanság volt.

Kossuthról sem készült kép szakáll nélkül, női ruhában, menekülés közben.

Hiába, az illúzió általában felülírja a valóságot.

1818 már feledésbe merült, az őszirózsás forradalom kiszenvedett, mint liba a lakodalomban.

Emberfia nem meri említeni, hiszen ha valaki szóba hozza, hát kénytelen megemlíteni a gyűlölt, nyúlszájú grófot, aki a saját birtokain kezdte volna a földosztást, hogy juttasson valamit a háborúban vérét adó, a vérontásba belefáradt parasztságnak, munkásoknak, hogy legyen okuk feltápászkodni a földről, ahova lerogyni alig maradt erejük, mire hazabotorkáltak az Isonzótól, négy év harcai után.

A gróf egyetlen szerepet tölthet be a magyar történelemben: ő lett kinevezve felelősnek Trianonért – a valódi felelősök által.

Ez a szép szokás a mai napig fennmaradt, ma is azok nevezik meg a felelősöket saját bűneikért, akiknek lelkén száradnak a mai közállapotok.

1919 forradalmát említeni egyenesen hazaárulás-számba megy, jóllehet az alatt a négy hónap, az ominózus 133 nap alatt az a rezsim – igaz, vörös zászlók alatt – az utolsó honvédő háborút folytatta, nem is eredménytelenül az ország területi épségének fenntartása érdekében.

Ha nem ezt teszi, Debrecen, Szolnok, Hódmezővásárhely ma ősi dák városok, Szeged meg Szerbia gyöngyszeme lenne.

De erről sem szabad beszélni, ahogy a Tanácsköztársaság Vörös Hadseregét vezető Stromfeldről sem, annál inkább a lováról, melyet a románok után hősiesen bevonuló Horthy különítményesei elrekviráltak, hogy a Fővezérnek legyen min bevonulni a bűnös városba, Budapestre.

És a véres, ötezer áldozatot követelő megtorlást sem lehet említeni, sem a Dunába lőtt újságírókat, sem a megnyúzott papot, sem a felakasztott festőnőt, sem Orgovány élve elásott áldozatait, ellenben taknyunk-nyálunk összefolyhat a meghatottságtól Horthy említésekor.

Hogy a Trianoni Békeszerződést ő íratta alá, az senkit nem akadályoz meg abban, hogy honmentőnek tartsa.

Hogy az országot a nácikhoz kötő bécsi döntések miatt hongyarapítónak gondolják, hogy a magyar zsidók százezreit elpusztító intézkedéseket a németek nyakába varrják – napi gyakorlat.

De az országot megszállni kívánó kisantant elleni harcot vezető Kun Bélát természetesen lehet boldogan Kohn Bélázni, és nincs senki, aki elmondaná, hogy hülyegyerek, amikor bánatosan belebőgöd az éjszakába kiérlelt nézeteidet erről a cseppnyi országról, akkor jusson eszedbe: Kun Béla, Stromfeld, Landler nélkül éppen feleakkora lenne az ország.

Amikor meg a Székely Himnuszt porlasztod, emlékezzél egy percre a Székely Hadosztályra is, amelyik megnyitotta a frontot a románok előtt.

Hja, a történelem nem fekete-fehér ám…

Aztán a vesztett II. Világháború után Sztálin vasmarkában már csak vergődni lehetett, majd halála után elindulhatott az erjedés.

Lett Petőfi kör, az egyetemisták is elkezdtek politizálni, a munkásság is elégedetlen volt a hidegháborús állapotokkal, de a világtörténelmi körülmények is szerepet játszhattak abban, hogy ismét lett egy forradalmunk, mely 1956. október 23.-án délután kettőtől hatig tartott, mert ami utána következett, az már mindennek volt nevezhető, csak forradalomnak nem.

Az eredeti követelések feledésbe mentek, megjelentek a Horthy-restauráció képviselői, kommunistákat gyilkoltak, romboltak, fosztogattak – de hát persze, egy forradalom csak távolból szép, közelnézetből leginkább hányingert lehet kapni a látványtól.

Tulajdonképpen a Szovjetunió teljesített volna bizonyos követeléseket, de a kialakult helyzet miatt erre már módja sem volt, hiszen az államhatalom felbomlott, irányítás nélkül maradt, így politikai megoldás helyett törvényszerűen bekövetkezett a bukás.

Szánalmas forradalmaink egytől-egyig elbuktak, mégis azt mondom, hogy lehetett volna hasznuk.

A nemzeti összetartozás, a közös célok akár össze is kovácsolhatták volna a magyar népet, de nálunk ez valamiért soha nem sikerül.

1956 esetében a Horthy-restauráció szorította ki a demokratikus elképzeléseket, 56-ban a hazatérő nagybirtokosok, 1989 után pedig a nosztalgiázó dzsentrik és csemetéik tették lehetetlenné, hogy ez a nap a nemzet összetartozását és közös céljait szimbolizáló nap legyen.

A pontot az i-re a forradalom ötvenedik évfordulója tette fel, amikor a nemzet tiszteletére összegyűlt ötven állam és kormányfő jelenlétében puccskísérletre került sor, mely nem a hatalom határozottsága, hanem a tömegtámogatás hiánya ítélt halálra,

De arra jó volt, hogy 1956 eszméjét szarba tapossa az a beteg ember, aki szeretné bizonyítani, hogy a történelem vele kezdődött.

Ma már ott tartunk, hogy az ünnepen sem a kormányfő, sem az államelnök nincs jelen, ami tulajdonképpen derék dolog, hisz nincs annál szánalmasabb, mint amikor a maffia lengeti a szabadság zászlaját.

Itt állunk ma forradalom nélkül, a hajdani forradalmárok és ellenfeleik sírjai előtt, többségüket csak az különböztette meg egymástól, hogy az egyiken egyenruha volt, a másikon meg civil, de mindketten egy szebb, jobb, demokratikusabb, békés Magyarországot szerettek volna.

Ahogy elnézem, ez a vágy a fülkeforradalom után sem jött össze…

Ma, amikor Rákosi pocakos szelleme itt flangál közöttünk és Horthy hangján szól a néphez, el kellene gondolkodnunk azon, hogy nem lenne-e időszerű elkezdeni levonni forradalmaink tanulságait.

Még mielőtt már megint késő lenne…

:O)))