Amikor régebben mitológiákat olvastam, más megnevezéssel, de az emberiségnek különböző korai voltak. Volt aranykor, bronzkor és eljött a vaskor is a maga bárdolatlan lényével. Néha úgy érzem, most is vaskor van. A rövid, de annál lelkesítőbb aranykor után, lassan, de biztosan haladtunk a durva, bárdolatlan létformáig. Na ja,.....a mitológiában könnyű, Zeusz, az Úr, Isten, nevezzük bárminek , teremtett egy új nemzedéket.
Mi siratjuk a távozót. Göncz Árpád temetéséről sokáig gondolkoztam, írjak, vagy sem. Vannak dolgok, amiket az ember mélyen érez és kevés a szó, mondat arra, hogy hűen vissza tudja adni. Amikor Garas Dezső meghalt, elfogott a szomorúság, éreztem elkezdődött, elmegy egy generáció, aki átélte a XX.század minden borzalmát és egészen más értékrenddel nézi a világot, mint a mi kapkodó, türelmetlen nemzedékünk. Akkor már éreztem, valami végleg elhagy minket. Aztán Kézdy Gyuri bácsi, aki nekem örökre a Száz év magány cigánya marad, aki hozta az újdonságokat, a világ végén létező Macondóba, ami nem földrajzi hely, hanem inkább egy lelkiállapot, Márquez mesebirodalma. Felmerül Kézdy, amikor a szolnoki színházból indult előadás után haza. Amikor a Caligula helytartójában hanyagul szivarra gyújtott, Fodor Tamással értekezve a hatalom határairól. Aztán elment Andrassew Iván, fiatalabb generáció, a humanista. És persze újból és újból eszembe jut édesapám, aki 1928-ban született, akinek sokszor a fejéhez vágtam, élhetetlen a tisztességével. DE mindig olyan tisztességessé szerettem volna válni, mint amilyen ő volt.
Mit sirat az ember, Gönczöt a Köztársasági Elnököt? Gönczöt, az SZDSZ egyik alapítóját? Az írót, a fordítót, a talajvédelmi szakembert? Felszínen mindezt együtt, de mélyebben, ennél sokkal többet. Az Aranykort siratjuk. Amikor ember , emberrel szóval kommunikált. Amikor hittük, a demokrácia valójában lehet egy kellemes baráti társaság, ahol mindenki jól érzi magát és nem lép a másik sarkára. A szelídséget, amilyenek mi soha nem tudunk lenni, mert kapkodó , heves emberféle vagyunk. Sietünk, fontoskodunk, megtanultuk, a karakán ember erélyes és oda lép, ahova kell, ha kell . Megtanulunk legújabb, XXI.századi ősemberként harcolni a bunkóinkkal a mamutért, nőért, szerelemért, gazdagságért... hatalomért...
Nem tudok Göncz Árpád haláláról írni. Nem tudok az ürességről írni. Nem tudok írni arról, ahogy átjár a kérdés, ki fog minket megtanítani az értékekre, ha elmennek a Nagy Öregek. Akik tudják, az ember élet drága, a béke drága. Akik tudják nincs forradalom veszteség nélkül. Akik tudják, a szelídség és a tisztesség sokkal nagyobb erő, mint a riposzt, a harsány asztalverés. Akkor is tudják, amikor kifütyülik, amikor megpróbálják megalázni, eltaposni őket. Mert tudják az Élet, a végső pontnál nem erről szól. Arról szól, mindannyian elmegyünk, arról szól, egyszer számot kell adni. Arról szól, hogy ma mit teszünk, néha sokkal kisebb jelentőségű, mint hogy mit teszünk egész életünkben. Hogy nem mindegy mit, hagyunk magunk mögött.. hogy lehet amikor távozunk,akkor lesz vakítóan világos, mi távozik velünk. A tisztesség. A tisztességre való törekvés. A másik ember létének tisztelete.
Nem tudok Göncz haláláról írni. Mit írhatnék? Honnan tudhatnám én, aki tanulja a történelmet, hogy a történelem mire tanította meg ezt a korosztályt. A horthy-korszak, a nyilasok, az ávó.. a börtön, a megfigyelt státusz, az élet és egzisztencia romba döntése. Hogy tudnám azt a türelmet és szelídséget megtanulni, amit az a korosztály megtanult. Az élet, a lét, a másik ember életének, létének tiszteletét. Vaskor ez.. hosszan nézünk az Aranykor emberei után . Siratjuk őket.. vagy ahogy írta valaki, siratjuk azt, amivé válhatnánk, válhattunk volna.
