A lavina csak nem indul, miközben a fotón azok a levelek égnek, amelyeket a tankerületi igazgatók küldtek mintegy két tucat tiltakozó tanárnak. Egy tegnapi, újabb diáktüntetésen gyújtották meg őket a tüntetésszervezők. A sarokba szorított tanárok mellé váratlanul felsorakozó fiatalok aligha érzik diktatúrának a mai rendszert, mivel az elég teret hagy nekik saját passzióikhoz. De ez semmit nem mond magáról a rendszerről. Én se éreztem diktatúrának a Kádár-rendszert, amikor annyi idős voltam, mint most ők, pedig akkor például egy nyugati út megtagadható volt annyival, hogy „Kiutazása közérdeket sért”.

Viszont Kádár nem állított csapdát nekem és korosztályomnak. Nem tett olyat, mint amit Orbán 2014. október 10-én. „A szakmunkásképzés becsületét vissza kell adni”, jelentette be akkor a kommunista diktatúrában jogi végzettséget szerzett miniszterelnök. „Az a logika, hogy mindenki vagy nagyon sok család azt hiszi, hogy a sikeres élethez egyetlen út vezet, gimnázium, érettségi, valamilyen egyetem vagy főiskola, tévedés. Nem akarom őket tévedésben tartani, e fölött a gondolkodásmód felett eljárt az idő.” Maradj félanalfabéta, több hasznodat veszem, ez volt ennek a ravaszul gonosz szövegnek az értelme. A bejelentés nem maradt következmények nélkül. A mai napig gőzerővel folyik a hazai diktatúra egyik legundorítóbb hadjárata, a pedagógusok zaklatása, az oktatás anyagi és szellemi forrásainak elapasztása.

Nem kis meglepetésemre az évek során kiderült, hogy bár szenvednek tőle, diákjaikhoz hasonlóan a tanárok sem igazán értik a diktatúrák természetét, anélkül viszont tízszer ennyi tüntetéssel sincs esélyük ellene. Pedig ők nyilván olvasták Orwell 1984-ét is, amelynek minden második lapján felismerhetők a jelenlegi magyar rezsim legjellemzőbb vonásai. A regényben talán van egyeztetés, párbeszéd elnyomó és elnyomott között? Merthogy a tanárok egyik legfőbb siráma, ugyanúgy, ahogy a közszféra más posztjain dolgozóké is, hogy a kormány soha nem egyeztet velük. Az Orvosi Kamara épp a minap tette szóvá, hogy az egészségügy átalakításába nem vonták be őket, méltatlankodnak is, a Kölcsey Gimnáziumból kirúgott tanárok egyike pedig azon kesergett, hogy a hatalom nem tesz gesztusokat és soha nem áll szóba velük. Őszintén sajnálom, hogy a tanárok csitítására most beígért béremelésekből ő már nem fog részesülni, de talán érdemes lenne neki Arthur Koestlert olvasni, és akkor találkozna a nagy írónak azzal az életmentő felismerésével, hogy a „gonosz tényleg gonosz”. Akiben ez a bölcsesség szilárd, belső meggyőződéssé válik, azt soha többet nem fogja ebben a rendszerben kellemetlen meglepetés érni.

Az oktatás minőségének aláásása sokkal jobban megy a kormánynak, mint mondjuk a vágtató infláció elleni harc: valóban egyre kevesebben érettségiznek és szereznek egyetemi diplomát, a felfelé igyekvő társadalmi mobilitás erősen lecsökkent, már nincs CEU, az SZFE-t szétverték, a Pisa-felmérések a diákok tudásának romlását jelzik, vészesen fogy a szaktanárok és a pedagógusnak jelentkezők száma. Már csak Putyinnak kéne elfoglalnia Ukrajnát, és fenn a Várban teljes lenne a boldogság.

A rezsim ugyan minden csatáját könnyedén, egyetlen izzadságcsepp nélkül megnyeri, de közben élet-halál harcot is vív, mert az ország elszegényedése fordított arányban van a hatalmon lévők gazdagodásával. Ezért, ha veszítenek, mindent elveszíthetnek. Néhány napos hír, hogy a Matolcsy-klán – a népes Matolcsy család, plusz a baráti körük – 43 különböző üzleti érdekeltségét jegyezték be ugyanarra a helyre, a II. kerületi Pusztaszeri út 59-67. szám alatti irodakomplexumba. Negyvenhármat. Ez akár több száz milliárd forint értékű cégbirodalom lehet – és mind közpénzből. Ők Magyarország oligarchái, akik soha egy fillér hasznot nem fognak termelni a köznek. Viszont a kiváltságaikat körömszakadtáig fogják védeni. A pedagógusháborút sem veszíthetik el, ezért néhány órás, pár tízezres tüntetések nem fogják őket lényeges változtatásokra kényszeríteni. Akkor hogyan tovább?

Dimitrij Ozerkov, a szentpétervári Ermitázs kortárs részlegének igazgatója az ukrajnai invázió miatt felmondott és elhagyta Oroszországot. Az Instagramon ezt írta: Nem akarom, hogy többé bármilyen közöm legyen ehhez a mai Oroszországhoz… Búcsúüzenetének számomra legfontosabb mondata ez a tömör vallomás: „Orosz állampolgárként ezt a szégyent a saját vétkemnek is tekintem”.

És nekünk millióknak, egyenként itt nincs vétkünk? Azután, hogy a rezsim felszámolta valamennyi alapintézmény autonómiáját, a hatalommal szemben teljesen egyedül maradt embernek már nincs más eszköze az ellenálláshoz, mint a saját karaktere, igazság- és szabadságvágya. Erővel szemben lélek – azzal legyőzhető a Gonosz. De csak akkor, ha mindenki tudatában van annak – nem emlékszem, kinél olvastam ezt –, hogy csak akkor születik meg számunkra az igazság, ha nem csak azok háborodnak fel, akiket sérelem ért, hanem azok is, akiket nem.