Hogy fordulhat elő, hogy közszereplők és közintézmények kényükre-kedvükre értelmezik a jogot, miközben elképesztően kulturálatlanul, s a saját értékrendjüket szembe köpve viselkednek?

Amíg az ellenkezőjéről meg nem bizonyosodom, én tényleg nem feltételezek senkiről semmi rosszat. Mondjuk a szóban forgó üggyel kapcsolatban van elég negatív tapasztalatom. Arról a bizonyos, 56-ra emlékező képről beszélek. Lehet legyinteni rá, s elbagatellizálni a dolgot, hogy ugyan hagyják már békén ezzel a vitával az embereket. Most őszintén, az érintetteken és a családjukon kívül nem mindegy, hogy Dózsa László, vagy Pruck Pál van azon a képen? Az egész csak illusztráció, legtöbbünknek pedig fogalmunk sincs, kiket jelölnek ezek a nevek. Egész koherens kis érvelést lehet építeni az eset köré, ha valaki súlytalanítani akarja az ügyet. A kép tökéletesen alkalmas arra, hogy közös történelmi emlékezetünket építse. Ráadásul személynevek nélkül is azonnal látni, minek állít emléket.

Viszont a lényeg ebben az esetben talán épp a személyességben rejlik. Abban, hogy a közösség történetét személyes sorsok alakítják. A fenti érvelés tehát hamisnak tűnik. Érteni vélem a koncepciót, s azon az állásponton vagyok én is, hogy így, egy tulajdonnévvel kiegészítve a képet hitelesebb, és jobban működik ez a dolog. Abba a dozsa1.jpgvitába végképp nem szeretnék bekapcsolódni, hogy ki a képen látható személy. Erről a szakemberek, s a hozzátartozók érdemi vitát folytattak. Mivel nem tudtak megegyezni, az ügy a bíróságot is megjárta. Másfél év elteltével megszületett az eredmény, amely kimondta, a plakátfotón nem Dózsa László, hanem Pruck Pál szerepel. A bíróság kötelezte a Schmidt Mária által vezetett Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítványt, hogy minden lehetséges helyen tüntessék el Dózsa László nevét, s helyette Pruck Pálé szerepeljen. Nem tisztem megítélni, hogy helyes, vagy helytelen ez az ítélet, csupán konstatálom, hogy a bíróság így rendelkezett. Jogállamban pedig a bírósági ítéleteket illik tiszteletben tartani.

A döntés érinti a budapesti Nagy Lajos király úti falfestményt is, amely eredeti állapotában így nézett ki.

Ugye nem kell mondanom, hogy az ítéletnek meglehetősen sajátos formában sikerült érvényt szerezni. Szavak helyett legjobb, ha mutatom.

Amint látható, a plakátfotó szőrén-szárán eltűnt. Feltehetően azért, mert aki a felfestését megrendelte erre az önkormányzattól bérelt falfelületre, nem kívánt a név és az adatok átírásával bajlódni. Egyszerűbb volt így neki. A bíróság ugyan mást rendelt el, őt azonban a felületre vonatkozó bérleti szerződés arra kötelezte, hogy a bérleti idő lejártakor, azaz szeptember 13-ig az eredeti állapotot állítsa helyre.

A megrendelő ezzel a megoldással vélhetően nem sértett jogot. Egyszerre tüntette el a falról a kifogásolt adatokat, s tett eleget a helyreállítás követelményének. Presztízsveszteség nem érte, hisz se azt nem kellett demonstrálnia, hogy tévedett, mert ő sem tévedhetetlen, se azt, hogy hatalommámorában mindaddig kitartott a hülyesége mellett, amíg a bíróság fel nem szólította a valós adatok feltüntetésére. A fal most fehér. Ez a szeplőtelen, homogén felület nem zavar senkit. Csak épp az, ami az emlékév célja volt, egyedül az sérült. A történeti emlékezetünk. Ebbe vésődött be egy – minek is nevezzük – tévedés, vagy szándékos megtévesztés emléke, ami összeegyeztethetetlen a hősök tiszteletével. Mindemellett ez a fehér fal mementója a hatalom arroganciájának is. Volt kitől tanulni, de erről majd talán holnap, egy másik eset kapcsán.

(bloggerbob.blog)