Öt napja, az angolok elleni meccs teljesen demoralizálta a csapatot, a játékosok akkor rádöbbenhettek, hogy a 0:4 közelebb áll a valódi képességeikhez, mint júniusban az EB két, egekig magasztalt döntetlenje. Akárcsak a 2016-os EB után, a magyar futballt most három nap alatt megint utolérte a realitás. Ebből a csapdából nincs kiút: az élvonalhoz közel kerülni minden országnak nagyon nehéz, az orbáni Magyarországnak pedig lehetetlen.

Vajon, mire gondolna az a magyar futballista vagy szurkoló, akinek az orra alá dugnák Camus ezerszer idézett mondását? „Mindent, amit az erkölcsről és az ember kötelességéről tudok, a futballnak köszönhetek”. Gondolom, hümmögne, olyasmiket mondana, hogy hát, igen, szép gondolat, van benne valami… közben a lelke mélyén mélységes bizonyossággal érezné, hogy ha valahol, hát nálunk ennek épp a fordítottja igaz: pont az erkölcs és a kötelesség hiányzik a magyar futball intézményeiből, egész rendszeréből. De hát lehetne-e másmilyen, ha egyszer maga a rendszer erkölcstelen?

Ugyan miféle erkölcs az, ahol a jövedelmek semmilyen arányban nincsenek a teljesítménnyel? A bajnoki meccseken a méregdrágán épült lelátók többnyire konganak az ürességtől, a focisták mégis megkapják a nem ritkán hatalmas fizetéseket. Amiket ráadásul még mindig mi, adófizetők teszünk a zsebükbe. Nem mintha egyetértenénk egy kifejezetten üzleti alapon működő sportág közfinanszírozásával, csak hát épp ebben nincs közvéleménykutatás, a miniszterelnök rákényszeríti a társadalomra a saját erkölcsnélküliségét.

Beszélhetünk-e erkölcsről ott, ahol egy súlyos, négygólos vereség után a szurkolók úgy ünneplik a játékosokat, mintha győztek volna? A futball versenysport, ezért a vereség megítélése csak ritkán lehet azonos a győzelemével. És vajon a morál leépülésének melyik fázisa az, amikor a játékosok már nem mernek nemet mondani a szurkolóknak, hanem elfogadják a teljesen érdemtelen, számukra is egész biztosan megalázó ünneplést? Az angol meccs után az öltözőben kellett volna ücsörögniük, hogy a néma csendben végre számukra is megvilágosodjon: nem sportemberek többé, hanem a politika cselédei, igaz, cserében fejedelmi színvonalon élhetnek. Beszélhetünk-e erkölcsről ott, ahol minimálbér adóköteles, de a focisták nem egyszer havi 7-8 milliós luxusfizetései adómentességet élveznek? Vagy, hogy a fizetések és átigazolási összegek Európában egyedül nálunk nem nyilvánosak. Ennek a rezsimnek tizenegy éve nem volt egyetlen igaz szava semmiről, a futballról sem, de most jöttek a csóró albánok, és a hazugságból épült hegyek összeomlottak.

S hogy mi volna a magyar futball tragikus történetében az ember kötelessége? Egyszerű: igazság és őszinteség. Erre nézve Camus-nél konkrétabb eligazítást ad Pep Guardiola. „A futballban a kifogások a legkárosabbak, mert megakadályozzák, hogy jobb legyél és tovább mehess előre”.  A sportban a vereség természetes és elkerülhetetlen, ugyanakkor azok a körülmények, amelyek között Magyarországon a futballvereségek- és kudarcok újra és újra bekövetkeznek, természetellenesek, abnormálisak, és a rezsim átfogóan sötét uralmának is a leggyalázatosabb fejezetei közé tartoznak.

A „győzelemnek száz apja van, de a vereség árva” – mondta egykor J.F. Kennedy, és ez itthon pontosan meg is jelenik a futballban érdekelt szereplőknek a futballhoz fűződő viszonyában. Kivétel nélkül valamennyien hazudnak, mert mindegyikük egy hazugságra épült rendszer foglya: a riporterek, a stúdiókban a szakértők, a sportközgazdászok, akik nem merik megmondani, hogy a stadionok állapota és az eredmények között nincs összefüggés, lám, az albánok is a fotón látható egyszerű kis stadionban győztek le bennünket, hazudnak az edzők, a klubtulajdonosok, a focisták és a szurkolók is ámítják magukat. Egyenként közvetítik, terjesztik s ekképp segítik fenntartani a rendszer bűneit.

Semmi esély. Felmérések igazolják, hogy a futballutánpótlás-képzésben továbbra is úgy tizenöt év a lemaradásunk. Milyen munka folyhat a futballakadémiákon? És kiknek a zsebében tűnt el a nekik juttatott rengeteg pénz? A futball jókora teret foglal el az emberek tudatában, érdemes hát róla nagyokat hazudni. Csak aztán egymás után jön két nagyon kínos, árulkodó vereség, és a hazugság ködéből felragyog az igazság: a magyar focisták még mindig gyenge fizikumúak, képzetlenek, lassúak, és külön sújtja őket az a teher, amit nem is a nézők, hanem a rezsim elvárásai raktak rájuk.