Ha van orosz gáz, akkor van olcsó ellátás a magyar családoknak, és van rezsicsökkentés. Ha nincs orosz gáz, nincs rezsicsökkentés”. Jóllehet, tudjuk, mi lett ebből, a magyar társadalom most is alig mutat életjeleket. A tömeglélektan szakértői azonban mindig hangsúlyozták „a tömegek viselkedésének szeszélyes és irracionális vonásait”. Vagyis nem tudhatjuk, hogy az itthon szinte mozdulatlan felszín alatt valójában mekkora érzelmek, indulatok hullámoznak.

A Nobel díjas, fehérorosz írónő, Szvetlana Alekszijevics úgy véli, ha Sztálin uralma idején megjelenhettek volna Lev Razgon vagy Szolzsenyicin könyvei, akkor a szovjet vezetők aligha tudtak volna annyit hazudni. Nem tudom, néhány könyv mennyit számított volna, de szomorú tapasztalataim alapján azt hiszem, nem sokat. A hazugság a Fidesz saját toxikus pártatmoszférájában is már réges rég teljesen legitim fegyverré vált; automatikusan használja mindenekelőtt maga Orbán, aztán sorban a miniszterei, államtitkárai és a környezetében tulajdonképpen mindenki.

Az idei választás legfontosabb témái közül sem hiányozhatott a rezsicsökkentés. Csupán két nappal Orbán moszkvai bejelentése után már ez volt olvasható saját fb-oldalán: „Lesz orosz gáz, lesz rezsicsökkentés”. A hivatalos verzió szerint a világpiaci ár egyötödét fizettük a gázért, a nem hivatalos szerint pedig kizárólag Orbán Viktor két szép szeméért kaptuk Putyin elnöktől, szinte ingyen. Az egész világ összeomolhatott körülöttünk, csak ez ne változzon. A kormánypropaganda élt is a lehetőséggel: ha az ellenzék nyer, megszűnteti a rezsitámogatást, elszabadul az infláció, bedől a forint, drasztikus adóemelések jönnek, a gyerekeink mennek Ukrajnába. És bekövetkezett az, aminek nem szabadott volna: még azok közül is sokan otthon maradtak, nem szavaztak le Orbán ellen, akik egyébként a pokolba kívánták őt. A józan ész összeomlása is volt április harmadika.

Ahogy Pearl Harborrel az amerikaiakra rászakadt a második világháború valósága, hé, itt tényleg lőnek, most már mi is mind sűrűbben találkozunk a valósággal: az infláció valóban elszabadult és a legmagasabb Európában, az élelmiszerárak az egekben és még bőven nincs vége, a forint már inkább játékpénz, a nyugdíjak értéke rohamosan csökken, közeleg a tél és vele sokaknak az alig fűtött, félhomályos lakások rémképe, vállalkozások tömege fog tönkre menni – azokat pedig, ahogy korábban is, adófizetői pénzekkel kitömött Fidesz-közeli vállalkozók fogják aprópénzért felvásárolni. És most már azt is tudja mindenki, hogy Orbán két szép szeme soha egy kopejkát nem ért Putyinnak, mi is mindig világpiaci áron kaptuk és kapjuk az orosz gázt, ha ugyan kapjuk még egyáltalán. Hol van hát a nemzeti haszon abból, hogy az évek során Putyin cselédet csinált Orbánból, Lavrov pedig Szijjártóból? Magyarország és mi, magyarok viszont még sokáig viselni fogjuk az árulás szégyenfoltját, amiért Orbán - egyedüli vezetőként az EU-ban - a megtámadott helyett a területrabló agresszor oldalára állt. Nagyon magányosak leszünk Európában.

Az Orbán-rendszer olyan, mint egy hallucináció, amit téveszmés milliók tartanak fenn, és azután sincs jele az ébredésnek, hogy a rezsicsökkentés szent ügyéből brutális rezsiemelés lett. Bár a ránk szakadt nehézségek nyilvánvalóan nem függetlenek a globális felfordulást okozó ukrajnai háborútól, az oda-vissza szankcióktól, a mi helyzetünk teljesen más, mint a többi EU-tagországé. Sokkal súlyosabb. Magyarországot ugyanis politikusok egy olyan csoportja irányítja, amelynek tagjai inkább emlékeztetnek a Nyomorultak csillapíthatatlanul pénzéhes, hullarabló kocsmáros házaspárjára, Thénardier-re és nejére, mint a nyugati demokráciák többnyire megbízható politikai testületeinek valamelyikére. Azok már rég a háború hatásainak ellensúlyozására szolgáló terveken dolgoztak, és teljes nyíltsággal beszéltek nemzetüknek a megoldandó gondokról, miközben Orbán Tusványoson tartott fajelméleti előadást, aztán elment vakációzni egy hónapra. Íme, egy tanulmányszerű – felelősség, empátia, lelkiismeret nélküli pszichopata.

Attól a naptól kezdve, hogy egy hatalomnak sikerül leválthatatlanná tennie magát, az életed egy hajszálon függ. És nem csak jelképesen. Magyarországon, ha állami kórházba mész, jó eséllyel meghalsz, ha privátba, éhen halsz. Az egyre mélyülő oktatási, egészségügyi, nyugdíj és lakhatási válság mellé most majd hatalmas életszínvonal esés is járul. Érdemi korrekcióra pedig nincs mód, Orbán már csak a pestis és a kolera között választhat. Az anyagi források nagy részét ő és az emberei ellopták, eltékozolták, az államapparátus szintjei pedig az ő saját igényeihez lettek igazítva. Ezen az uralomra és fosztogatásra berendezett, betonmerev rendszeren a dominó-hatás beindulása nélkül még igazítani se nagyon lehet. Épp ezért az EU ezermilliárdjaiért cserébe most felkínált korrupcióellenes magyar javaslatok pont annyit érnek, mintha egy börtönben az elítéltek azt ajánlanák, hogy legyenek náluk a kulcsok és az őrszolgálatot is ők adják.

Most jön pár nehéz őszi, téli hónap, bár a tavasz akár még rosszabb állapotban is találhatja Magyarországot, s majd kiderül mennyit veszít Orbán a társadalom bizalmából. Eleget-e ahhoz, hogy beinduljon a bukásáig vezető láncreakció. Mindenesetre nála többet miniszterelnök nem tett ezért. De ha nem, ha politikusi élete messze legnagyobb próbatételét is megússza a rá jellemző örökös vádaskodással, másokra mutogatással, akkor úgy lesz; akkor haladni fogunk tovább a totális diktatúra felé, és oda is fogunk érni.

Mivel ez így elég lehangoló perspektíva, esetleg merítsünk erőt a minap elhunyt Mihail Gorbacsov egy interjújából, amit néhány éve adott az orosz Novaja Gazetának, benne egy praktikus tanáccsal, ami tökéletesen illik a jelenlegi magyar helyzethez: „A diktátornak egyetlen szabálya kell, hogy legyen, mindig tartson készenlétben egy üzemanyaggal feltöltött repülőgépet egy titkos repülőtéren”.