Mert ugyebár szerinte vannak a magyarul író magyar írók, akik a magyar olvasóknak írnak, és vannak a magyarul író magyar írók, akik nem magyar írók, mert magyarul írnak ugyan, „mert nem tudnak más nyelven írni” de „exportra” írnak, vagyis nem a magyar olvasókat akarják megszólítani, úgyhogy ezek a magyarul író magyar írók nem magyar írók.

És harmadikként ott vannak azok a magyarul író magyar írók, akik LMBTQ-ideológiát hirdetnek, és az „újbeszél” komisszárjaiként törnek a nemzeti kultúra létére, nos ezek a magyarul író magyar írók annyira nem magyar írók, hogy őket „én is joggal tolom ki mindenféle párbeszédből” – mondja büszkén hősünk.

Sajnos sok esetben viszont nem differenciál ilyen finom eleganciával és a részletekre odafigyelő körültekintéssel. Például legutóbb megtudhattuk, hogy ő székely és nem náci, mert „a székelyek sem nem nácik, sem nem kommunisták.”

A székelyek közül senki sem. Sosem. Semmikor. Punktum. A székelyek illiberálisak és nemzeti keresztények. És futballrajongók. És LMBTQ-gyűlölő homofóbok. Mind.

Két baj van itten: az egyik az, hogy Demeter nemzetkarakterológiában töri a fejét, s annak megfelelően a leguncsibb sztereotípiákban. Az ő fejében nyilvánvalóan az angol hűvösen tartózkodó és hidegvérű, s ilyen is az ő irodalma, az olasz impulzív és szenvedélyes, s ilyen is az ő irodalma, a német hangos és tudományoskodó, ilyen hát az ő irodalma, a finn iszákos, következésképp az ő irodalma folyton részeg, a japán hajbókoló, az ő irodalma földig hajol, az ír méla, hát ábrándos és merengő az irodalma, a francia öntelt és folyton szerelmes, ennek megfelelően az irodalma is pöffeszkedő és mindenkibe belehabarodott, a skót anyagias, így az irodalma is smucig. Jobb nem belegondolni abba, milyennek láthatja Demeter a jiddis és a héber irodalmat.

A másik baj legalább ekkora: az, hogy Demeter kínosan tudatlan.

Mert ha olvasta volna Brahamnek a magyarországi holokausztról írt alapművét (A népirtás politikája, A holokauszt Magyarországon, I. kötet, A II. zóna: Észak-Erdély, 703-744.), vagy ismerné Tibori Szabó Zoltán vonatkozó munkáit, tudná, hogy Székelyföldön éppen olyan olajozottan zajlott a zsidók gettósítása, bevagonírozása, mint bárhol máshol az országban: tudná, hogy székely emberek is aktívan részt vettek a deportálásban, székely emberek is csöndben nézték a zsidók elhurcolását, s székely emberek között is szép számmal akadtak, akik boldogan hordták el az üresen maradt zsidó lakások különféle tárgyait, berendezéseit. Pont úgy, ahogy Beregszászon és Nyíregyházán, Kisvárdán és Kassán, Érsekújváron és Győrött, Miskolcon és Szabadkán, Szegeden és Zalaegerszegen, Monoron és Vasváron. De ha nem olvas Demeter, akkor meghallgathatta volna Gálfi Árpád székelyudvarhelyi polgármester tavaly májusi emlékező beszédét, amiben elhangzott, hogy „nem szabad letagadnunk, hogy a zsidók 1944-es deportálásában sajnos jelentős számú székelyudvarhelyi polgár is segédkezett. Nem tagadhatjuk a szörnyű tetteket akkor sem, ha kényelmetlen szembenézni ezekkel, hiszen ezzel azt sugallnánk, hogy bármikor megismétlődhetnek hasonló borzalmak.”

És akkor most én is differenciálok: Gálfi Árpádtól, Székelyudvarhely pontosan emlékező polgármesterétől nem ismétlődhetnének meg azok az események. Demeter Szilárdtól, a hazug módon emlékező és a legócskább sztereotípiákban gondolkodó miniszteri biztostól viszont ki tudja…