Van mit.

Például mindjárt ott van a nagy magyar író, publicista, a Magyar Érdemrend lovagkeresztjének és az 5. számú párttagkönyvnek a tulajdonosa, a magyar miniszterelnök kebelbarátja.

Felolvasó estet lehetne rendezni azokból a körülbelül három (!) évvel ezelőtt született írásaiból, amelyek akkor keletkeztek, amikor még nem szóltak neki, hogy Izraellel barizni kell. Így elkötelezett és a tőle megszokott objektivitású nagyrealistaként akkor még így írt Izraelről (idézetek következnek): beszámolt például arról a nyolcszáz palesztinról, „akiket az elmúlt két hétben öltek meg az izraeli katonák.” Írt az aljas és kegyetlen zsidó állam „gettóba zárt”, „megalázott”, „kirekesztett”, „elnyomott”, „megbecstelenített” szenvedőiről, „akiknek elrabolták a hazáját, és akiket bármikor minden különösebb probléma nélkül meg lehet gyilkolni.” Írt arról, hogy „az izraeliek iskolákat bombáznak, iskolákat, amelyek óvóhelyként működnek… és kórházakat… és lakóházakat. Aztán, amikor egy palesztin siheder a romok alatt keresi hozzátartozóit, izraeli mesterlövész les rá, és kioltja az életét. Háromszor lő” – tette hozzá a tőle megszokott szociográfiai alapossággal, minthogy ő gondosan összeszámolta a lesből tüzelő aljadék valamennyi lövését.

Aztán beszámolt arról is, hogy „miközben az izraeli reguláris hadsereg naponta követ el ilyen és ehhez hasonló háborús bűnöket, a zsidó civilek a környező dombokra kanapékat, foteleket visznek fel, meg némi üdítőt, és onnan lesik röhögve, távcsőbe kukkolva, mi is történik Gázában.” Bayer stiláris bravúrja érzékivé teszi a fotelekben terpeszkedő, üdítőt szürcsölő, a barbár gyilkosságokat távcsöveken át vigyorogva kukkoló zsidókat, mintha csak a Stürmer boszorkányos kézügyességgel megrajzolt karikatúrái elevenednének meg a szemünk előtt. Szerzőnk a történelmi távlatokat is elegánsan vázolja fel: „Izrael téved, ha azt hiszi, hogy az idők végezetéig felmentése lesz mindenre Auschwitz miatt. Mert most azt hiszi. És a világ ehhez asszisztál.

De nem lesz mindig így.”

És persze elhangozhatna szerzőnk ama opusa is, amely előtt még szintén nem mondták meg neki, hogy a menekülteket gyűlölni kell és nem szeretni, így aztán írónk szabadon szárnyalva számolhatott be arról a gonosz Merkelről, aki hezitált véglegesen befogadni a Németországban élő palesztin kislányt, azt, aki – mint krónikásunk papírra veti – „arról szokott álmodni, hogy nincs többé Izrael. Az országot nem hívják majd többé Izraelnek, hanem Palesztinának.” Ám a kislányt befogadta Németország, s szerzőnk immár attól tart, hogy ez a kislány a németországi agymosás következtében totálisan megváltozik: „Félek, hogy egy év múlva ismét látni fogjuk… azon undorító és vérlázító, ocsmány szeánszok egyikén, amelyeken német középiskolások járulnak ’holokausztot túlélt’ zsidó öregemberek elé, és bocsánatot kérnek tőlük.”

Az izraeli magyar kulturális évad nyitánya tehát adott. Tényleg van mit megmutatnunk.