„A másokat majmoló, tehát törvényszerűen kisszerű kultúrpolitika korszaka véget ért. A 20-dik századi eszmék aligha állják ki a mai idők próbáját. Hanyatlanak, enyésznek és porladnak. Nekünk az a reményünk, hogy mi magyarok ismét rátalálunk a saját útra, időt álló eszmékben hiszünk megint, és lesz közös rend, amely felé mindannyian szabadon törekedhetünk. A Szépművészeti Múzeum ezt a reményt testesíti meg. Nyílt megvallása annak, hogy nemzeti mivoltunkra büszke, európai és keresztény nép vagyunk” – mondta a miniszterelnök a felújított Szépművészeti Múzeum átadásán.

Hol másutt is emlegethetne majmolást meg lehetne büszke egy magyar miniszterelnök az általa nemzeti bezárkózásként értelmezett „saját út”-ra, mint éppen ebben az épületben? Amelynek rögtön a bejáratánál az ókori görögöktől átvett, nyitott oszlopcsarnok, portikusz fogadja a látogatót, fölötte ugyancsak egy görögöket majmoló timpanonnal?

De ne játsszuk az eszünket: ha netán látja is (mert annyira azért nem hülye és a szocialista iskolák sem voltak annyira rosszak), szóval ha tanult kortársunk fel is ismeri az épület előtt, hogy ilyet jellemző módon az athéni romok képein látni, ezt a felismerést nem fogja beengedni az agyába, mert ott a Magyar Felsőbbségtudat alabárdosa áll őrt és zárja el az ilyen információk elől az utat.

Ezért hiába is menne tovább a miniszterelnök pl. az előépület oldalszárnyai felé, és nézegetné ott a hat+öt oszlopos oldal rizalitot, ezt a jellegzetesen kiugró épületrészt, még ha mondanák is neki, hogy „tetszik tudni, ez viszont német örökség”, azt sem hallaná meg. Sőt, egy nyelvész is hiába magyarázná neki, hogy a neve pedig latin és olasz átvétel, amennyiben a szónak az „ugrik” jelentésű latin salire, saltum, valamint az ebből született olasz risalto a gyökere, amelyből egyébként a szaltó szavunk is származik – ez sem jutna el az agysejtjeiig.

Mondjuk az igaz, hogy az ő beszédeinek hallgatása közben a szaltót mi is inkább a hátast dobásra szoktunk fölcserélni.

Meg az is igaz, hogy itt talán túl sok is lenne a stílusokból. Hiszen az előépület mögötti főépület meg már a neoreneszánszt képviseli, amelyet legnagyobb sajnálatunkra szintén nem mi vezettünk be a világ művészetébe. Ám itt fogható meg legjobban a köztünk lévő, alapvető különbség: hogy ugyanis míg ő ott halna meg ennek a megértésétől, mi ettől egy percig sem érezzük magunkat kisebbnek és egyáltalán nem omlunk össze. Ugyanis nem gondoljuk azt, hogy a világ művészete egyetlen, hatalmas versenyfutás. És hogy aki a reneszánszban elsőként futott be, az ettől megkapta a jogot ahhoz, hogy ma is a világ ura legyen. Tessék szíves megnézni az olasz köztársaság állapotát. Meg aztán szeretjük mi is a testkultúrát, de annyira nem vagyunk sportemberek, hogy a mindenünk legyen a versenyfutás.

Persze megint csak mi jártunk jól ezzel az idegenszívünkkel, amink van nekünk, hiszen mi attól sem bukunk ki, hogy az épület oldalait díszítő, bábos korláttal épített középerkély (loggia) szintén nem magyar szabadalom. Sőt, azt, hogy középütt egy genovai palotaudvar épült, amelynek stílusát szintén úgy kellett eltanulniuk a múlt századbeli építészeknek, szintén nem gondoljuk majmolásnak.

Szegény magyarszívűeknek viszont lépten-nyomon az infarktus szélére kell kerülniük.

Mert nézzünk csak rá arra is, hogy kik nyerték meg az épület tervezésére kiírt pályázatot! Hát ezeket úgy hívják, hogy Schickedanz Albert és Herzog Fülöp Ferenc! Már a nevük kiejtése is komoly rizikófaktor!

Schickedanz pedig egyenesen a galíciai (Jézus Mária, még ez is!) Bielsko Biala városban született, egy német származású, bár kétségtelenül magyar identitású család sarjaként. A papa  földbirtokos, majd borkereskedő volt, a mamát pedig Rumann Ludmilla Szidóniának hívták. Hogy emögött is mik lehettek! Igaz, az ő papája, aki Késmárkon volt lutheránus lelkész, a magyar szabadságharcban való részvételéért hosszas várfogságot szenvedett, úgyhogy a dolgok ezen a vonalon megnyugtatóak. Viszont a család az 1850-es évek közepén visszaköltözött Galíciába, aminek értékelése már nem olyan egyszerű. Pláne, hogy a fiú ezután karlsruhei majd bécsi iskolákban tanult.

Herzog Fülöp Ferenc pedig Bécsben született, és csak a tanulmányai végeztével költözött át Budapestre. Hogy mit éreztek át magyarság-ügyben a szülei, arról sehol nincsenek leírások. Mindenesetre ezek a tények semmiképp sem biztosítják a száz százalékos magyar elkötelezettséget, csak újabb izgalmakat jelentenek.

És akkor még ott van a német származású történész Kammerer Ernő történész, aki az építkezést irányította, majd 1901 és 1914 között az intézmény első igazgatója is volt. Mentségére legyen mondva, hogy ő már itt született, úgyhogy ma talán még akár egy trafikengedélyt is kaphatna, miután átment az Orbán-féle nemzethűségi vizsgán.

Egyszóval mindent összevetve a helyzet mégiscsak nekünk kedvez. Már megint mi vagyunk azok, akiknek semmiféle különösebb nemzetféltési izgalmat nem okoz a Szépművészeti Múzeum látványa és arról merőben öncélú, kifejezetten a művészettel kapcsolatos dolgok jutnak csak eszünkbe, bezzeg a haza sorsáért aggódóknak egyfolytában csak a politikai izgalom jut.

Nem csoda, hogy az egészségük és lelki épségük érdekében egyre több és több, különféle alabárdosokat kényszerülnek maguk mellé rendelni, és minket pedig minél messzebbre elkergetni az ilyen helyeknek még a közeléből is. Jól is néznénk ki, ha már a Szépművészeti Múzeumot is meg akarnánk fosztani a legfontosabb szerepétől.

A Szépművészeti Múzeum nem rés, hanem bástya a nemzeti kereszténység frontján! És ezt mindenkinek kötelessége tudomásul venni.