Amikor azon gondolkozom, hogy mit csinál a járvánnyal az Orbán-kormány, akkor egy kifejezés minduntalan eszembe jut: Keleti blokk.

Sok évvel ezelőtt Kínában jártam az amerikai business school osztállyal, egy olyan kurzuson, ahol az ottani üzleti szokásokat oktatták nekünk. Sokat beszélgettünk Kenny barátommal a tanultakról, mivel én ha nem is sokat, de éltem a vasfüggöny mögött, így értettem pár dolgot, amit egy amerikainak nem nagyon lehet elmagyarázni.

Ilyen volt, hogy Kenny nem értette, hogy szabad és kritikus sajtó hiányában (illusztráció: a “baráti” Fox riportere az üvöltözésig hecceli Rudy Giulianit) honnan tudja a kormány, hogy mi tetszik és mi nem tetszik az embereknek. Ekkor elmeséltem nekik a III/3 vagy épp a Stasi működését. El volt hűlve.

A keleti blokk egyik jellegzetessége ez, hogy a kormányai tudták, hogy a nép annyira nem akar szocializmust építeni, és pontosan tudja hogy diktatúra van. A közhangulat tehát részben fenyegetettség, részben kilátástalanság okán elviselte a diktatúrát, de azt a közhangulatot nagyon figyelni kellett, hogy nehogy sok legyen a nyomásból. (Illusztráció: a lengyel helyzet, nem nézték meg, hogy vajon tényleg elég katolikusok-e a lengyelek egy ilyen drasztikus abortusz-szabályozáshoz) Erre szolgált a titkosrendőrség. Ma már nincs szükség titkosrendőrségre, hiszen ott van a közvéleménykutatás, nem véletlen az Orbán-kormány közvéleménykutatás-mániája. A hetente több ezer vagy akár tízezer ember felhívásával zajló kutatások simán jobb és pontosabb eredményt adnak, mint a beszervezett ügynökök ezrei által szállított hangulatjelentések, ráadásul gyorsabban és a nyűgös adminisztráció nélkül.

Amikor tehát arra keressük a választ, hogy mit akar az Orbán-kormány a koronavírus kezelésével, akkor a válasz része, hogy várják, hogy mit gondol a nép, mikor pánikol, mikor lenne durcás reakció egy korlátozásra, mikor lesz az, amikor egyenesen kívánják a lockdownt. Ez ha nem is a legfontosabb, de az egyik legfontosabb input nekik a döntéshez.

Miért? A válasz a bizalom megléte, vagy hiánya.

A keleti blokkra jellemző, hogy senki se bízik senkiben. Amikor Angela Merkel elrendel vagy nem rendel valamit, akkor a bizalom a döntési folyamat során többször is megjelenik. Merkel bízik abban, hogy a Robert Koch Institut pontos betegszámokat mond, hogy ahol 87 intenzív ágyat jelentenek, ott 87 intenzív ágy van, és így tovább. Ez nyilván azért van, mert senki se fél attól, hogy kinyírják, mert ki merte nyitni a száját, bízik abban, hogy elmondhatja az igazat. A másik irányban pedig bíznak abban, hogy Merkel ezeket meghallgatja, és figyelembe veszik a döntésnél, nincsenek ügyeletes raszputyinok, akik egy-két hasból hozott jó döntés után ideig-óráig az orákulum szerepében tetszelegnek. A nép meg bízik abban, hogy a politikusok az okosokra hallgatva jól döntenek, és mivel bízik benne, hajlamos ezeket a döntéseket követni.

Ennek a bizalomnak a megtörése volt a populizmus előretörésének az oka. Ha Trump egyciklusos elnök lesz, annak meg az lesz az oka, hogy a belé vetett bizalom is csúnyán megtört, hiszen az addig oké, hogy a sok fölényeskedő okoskatörp nagyfejű demokratát zavarjuk el, de amikor sokcsillagos admirálisok és legendás főorvosok könyörögnek, hogy ne csináljon már hülyeséget, ez a varázs meg tud törni.

A populistában ugyanis nem bíznak, hanem hisznek benne. Persze liberális demokráciákban is fontos a karizma, ld. pl. Obama vagy Macron sikereit, de a populistáknak nem úgy hisznek mint nekik. Ez a varázs törik most meg éppen Lengyelországban, és ezért kell a Fidesznek naponta mérni a közhangulatot, hogy az illúziót fenn tudják tartani, és úgy csinálni, ahogy a nép azt elvárja. Furcsa szimbiózis ez, hiszen miközben Orbánék minden erővel azon vannak, hogy úgy tűnjenek, mintha ők irányítanák az eseményeket, az események irányítják őket. Ebbe a rendszerbe nem fér bele az, amit Merkel szokott csinálni, hogy elmondja: kedves nép baj van, az adatokból ez meg az látszik, ezért mi a tőletek kapott bizalomra építve ezt és ezt fogjuk csinálni, működjetek együtt és megcsináljuk együtt. Ezzel szemben a magyar kormánykommunikáció arra a régi, egyébként német kifejezésre épít, hogy “beschränkter Untertanenverstand” vagyis “korlátolt alattvalói elme”. Az állampolgárra nem tartozik hány teszt van, mi van a kórházban, hogy remdesivirt adnak vagy cukros vizet. Az állampolgár vegye tudomásul, higgye el, hogy a kormány mindent tud, ne akarja minduntalan elszámoltatni.

Az állampolgár persze nem hiszi el.

Ennek egyenes következménye, hogy míg egy német, vagy svéd állampolgár meg tudja hozni azt a döntést, hogy bízik a kormányában és pontosan azt teszi, amit a kormány mond, ez nálunk szinte sosincs így. Emlékezzünk tavasszal, miközben a franciákat büntették ha kimentek az utcára, a németeknek a sportolás is engedélyezve volt, hiszen meg lett mondva, hogy azt csak egyedül szabad, tehát egyedül csinálták. A svéd modell lényege is a kevésbé szigorú, ám mindenki által pontosan betartott szabályokból álló védekezési rezsim.

Amikor viszont az állampolgár nem bízik a kormányban, akkor egyéni túlélési stratégiákat választ. Ez rövidebb időszakokra mindenütt így van, de csak a keleti blokkban általános életstratégia, hogy én magamnak végiggondolom, mi a helyzet. Én, viszonylag művelt városi értelmiségi külföldi sajtót olvasok, próbálok informálódni, Marika néni, a konyhás a vidéki iskolai menzán pletykákat hall, és ez alapján dönti el, hogy nem törődik a figyelmeztetésekkel, vagy megrohamozza a Pennyt lisztért-cukorért.

Lényeg az orbáni döntéselőkészítésben az, hogy ha közhangulatnak nagyjából megfelelő intézkedéseket hirdet ki, akkor azt nagyjából be fogják tartani, míg ha arra apellál, hogy ők tényleg jobban tudják, hogy mit kell csinálni, akkor a nép a saját szakállára fog cselekedni, kikezdve ezzel a kormányzóképesség látszatát.

Az “ezek legalább tudnak kormányozni” mítosz ugyanis két dolgon is meg tud dőlni. Az egyik az, hogy látványosan nem jön be amit a kormány mond, a másik pedig az, hogy nem tudja betartatni a parancsokat. A két jelenség kéz a kézben jár. Hiszen a “mindenkit tesztelünk akit kell” és hasonló mondások napról napra cáfolódnak meg, vagy legalábbis jelennek meg olyan hírek, amelyek kétségbe vonják. Ha eközben elrendelnek valamit, ami nem vág egybe a közhangulattal és azt nem tartják be az emberek, akkor kiderül, hogy az az államhatalom, amelyiknek gondot okoz, hogy egy piros cetlit 24 órán belül kiragasszon valakinek az ajtajára, semmilyen drasztikus intézkedésnek nem tud valójában érvényt szerezni. Marad az, hogy megvárja, esetleg finoman gerjeszti a pánikot a kormány és mikor mindenki kellően pánikol akkor felhúzza a gumicsizmát, felveszi a farmert és a polárfelsőt és odamegy fontoskodni az árvízi védekezés helyszínére.

Vagyis a legnagyobb baj idején is látszatkormányoznak, és bíznak benne hogy ez elég lesz. Nem sokban különbözik ez attól, mint amikor az oroszok bejelentenek egy újabb, immár a hangsebesség tizenötszörösével közlekedő csodarakétát vagy amikor a magyarok alapítanak egy “fiatalos” tévécsatornát vagy a lengyelekkel közösen egy jó kis nemzetközi intézetet. Amelyek mind arra jók, hogy úgy lehessen csinálni, mintha tényleg fegyverkeznének vagy lenne itt minőségi sajtó vagy emberi jogok.

Nincsenek, de mindenben úgy tesznek, mintha lennének. A járványra meg más módszerük nincs, hogy amikor már mindenütt lezárás van vagy amikor nép hangosan követeli azt, akkor bevezetik itt is.

A kérdésre tehát, hogy mikor lesznek itt összehangolt járványellenes intézkedések, a válasz az, hogy akkor amikor a nép már csinálja őket, akkor fogja a kormány azt mondani, hogy ezt ők találták ki. Közben drukkolnak, hogy ne törjön meg a varázs.

(Diétás Magyar Múzsa)