Egész életében szorgalmasan és eredményesen tanult, így számára az 1939-es esztendő nemcsak szülőfalujáról, Budakesziről könyv alakban is megjelent disszertációja miatt emlékezetes, hanem ekkor kapta meg a tanítóképző intézet tanári oklevelét is. A szerzetesnővér földrajzinak titulált, de annál lényegesen átfogóbb, történelmi és korrajzi dolgozatának kiadását az akkor talán legjelentősebb földrajztudós, dr. Kogutowicz Károly is támogatta.

A fényképekkel, térképrészletekkel és táblázatokkal illusztrált százoldalas kötet Budakeszi község földrajzi környezetének bemutatásával kezdődik. A domborzati, vízrajzi és éghajlati jellemzést úgy alakította ki, hogy a következő fejezetek szervesen épülhessenek rá, hivatkozni lehessen a már leírtakra.

A kiadványon végigvonul a következetesség elve, és ahol nincs elég dokumentum valaminek az alátámasztására, ott a valószínűsítés elvéhez fordult, de ezt mindenhol külön jelezte, csakúgy, mint a felhasznált korábbi forrásmunkákat. Először az őstájról, az emberek nélküli vidékről mesélt, majd az „Ember a tájban” című fejezetben részletesen bemutatta a különböző történelmi idők lakóit, eseményeit, sőt azok összefüggéseit is. A régi korok emberei után a magyar Kesziről olvashatunk. A szerző az akkori időket vázolva megemlíti, hogy két részből, Al- és Felkeszőből állt a település. A török hódoltság idején szinte teljesen elpusztult települést több ütemben is külföldről, elsősorban Németországból invitált telepesekkel népesítették be. Az első betelepülőket az 1700-as évek elejétől gróf Zichy Péter hívta meg, és több kedvezményt, például 10 éves adómentességet ajánlott nekik.

A későbbiekben azonban hatalmas terheket rakott a község földesura az egész községre, és az elégedetlenség oly nagymértékűvé vált, hogy még egy lázadás lehetősége sem volt kizárva. Ezért a jobbágysorban élő budakesziek, bár a belső hierarchiában lényeges különbség volt köztük, kénytelenek voltak összefogni a község egészére nehezedő közterhek elvégzése miatt. Noha Budakeszin többségben éltek a német ajkúak, különösebb nemzetiségi villongás vagy ellentét nem osztotta meg a lakosságot. A német betelepülők honvágya azonban még jó ideig fennállt, ami megmutatkozott a népviseletükben, a házépítésükben, de még azok belső berendezésében is.  Például a házaknak az utca felé néző oldalukon, a főfal közepén nem volt ablakuk. Ezt a szobaberendezés kívánta meg, mert a sarokban álló nagy mennyezetes ágy elfoglalta volna a beáramló világosságot. A legtöbb helyen a berendezések elhelyezése és használata is még a némethonból hozott szokásokat tükrözte. Például a szobában lévő asztal nagyobbik fiókjában tartották a kenyeret, a kisebben az evőeszközöket.

Az 1870-es évektől kezdett változni Budakeszi gazdaságának iránya. Ekkor már a lakosság egy jelentős része a közeli főváros építkezéseire járt dolgozni, és megkezdődött az a folyamat, hogy a kedvezőtlen földrajzi adottság ellenére mind több helybéli kelt át a kelet felé eső hegygerincen; ki a közeli budai villákba cselédnek, ki piacozni, megint mások ipari munkára. A lakosság azonban folyton növekedett, és egyre égetőbbé vált a földínség. Flamina nővér rátapintott a lényegre, amikor a község teljes területének birtokmegosztását vizsgálta. A bajok gyökerének tartotta a rendkívül igazságtalan birtokszerkezetet, amely szerint csupán kettő volt 50 és 100 hold közötti területtel, 46 tulajdonos bírt 10-20 holdat, és 1300-an rendelkeztek nagyjából egy holdnyi résszel. Sokaknak pedig semennyi sem jutott. A könyv írásának idejében (1939) már elmúlt a nagy gazdasági világválság, ám az emberek bizalma a háborús készülődések miatt 1938-ban jelentősen megingott. Ezt támasztja alá az, hogy az apró pénzbetéttel rendelkező 346 személy közül az év októberében 156-an felmondták a befizetéseket, és nekik szinte azonnal 4000 pengőt vissza kellett fizetni a budakeszi- i Hitelszövetkezetnek. Hasonlóan beleszólt a gazdasági életbe a politika, amikor a Budakeszire járó nyaralók, akik sok helybéli megélhetését jelentősen megkönnyítették, 1938-ban hirtelen megcsappantak. Ennek az volt az oka, hogy az erős antiszemita áramlat miatt a zsidó családok nem jöttek ki a faluba, pedig az előző évben a 237 nyaraló családból 158 volt izraelita származású. Ez jelentékenyen érintette a község gazdaságát is, hiszen voltak, akik két- három szobát is kiadtak, és annak bevételétől így részben elestek.

A könyv számos eseményt, népmozgalmat, építkezést nyomon követ. A budakeszi- i szanatóriumoknak a községre gyakorolt hatását, a közlekedés fejlődését, az iparosok tömörülését és a szépítő egylet működését kiemelten tárgyalja. Külön megemlíti az iparosok és a földművesek közti kölcsönös ellentétet, ami a felszínen nem jelentett tettlegességet vagy villongást, de mindkét réteg kifejezetten büszke volt arra, amit csinált. Nem nagyon volt példa arra, hogy akár házasságok születtek volna a két táborból, vagy bármiben közösen léptek volna fel. A városiasodás ellenére fennállt ez a megosztottság, de nem vezetett háborúskodáshoz – állapította meg a szerző. Sőt, a kulturális közélet fejlődésével, lassan tompulni látta ezt a megosztottságot. A műkedvelő előadásokat, a kabarékat, a tánctanfolyamokat nem is lehetett rétegek vagy csoportosulások szerint rendezni. Azonban a társadalmi rétegződésnek újabb elemei jelentek meg, főleg a harmincas évektől. Az egyik része Budakeszit csupán lakhelynek, de nem életlehetőségnek tekintette, és minden szállal a fővároshoz kötődött; a másik réteg főleg kiköltöző nyugdíjas budapesti tisztviselők, akik elvesztették kötődésüket korábbi lakhelyükkel, de gyökértelenül álltak Budakeszivel szemben is, szinte szigetként éltek a községben. Jelenlétük mégis kedvező volt, hiszen fogyasztásuk és alkalmi munkamegrendelésük a falu gazdaságát javította.

A könyv szerzője kikutatta, hogy saját családja is Németországból, Württemberg tartományból származott, és valószínűleg 1744-ben jöhetett Budakeszire. Talán ezért is foglalkozott sokat a németség még megmaradt hagyományaival. A családnevek alakulása és a népviselet hagyománya különösen foglalkoztatta. Külön táblázatban mutatta meg, hogy 1911 és 1934 között a német nemzetiségű nők közül hányan hordták a népviseletet, és évenként hányan öltöztek át polgári ruhába. Sajnálattal állapította meg, hogy az 1911-es adat szerint a 78 nőből 47 népviseletben volt, de 1934-ben a 65-ből már egy sem.

A harmincas évek végén a „sváb-ruhát” évente legfeljebb egy-két nő öltötte fel, leginkább az esküvőik alkalmával, így fejezték ki a rendszerint vagyonos gazdák egy szem leányai, hogy ők önállóak és nem szorulnak másra, nincs szükségük a városiasodásra.

A kötetet a felhasznált szakirodalom jegyzéke, rövid német nyelvű összefoglaló és a szerző személyes adatai zárják. Flamina nővér könyve sok mindenre választ ad, aki Budakeszi helyzetét, kifejlődését, történelmét és hajdani lehetőségeit meg akarja érteni. A szülőföldjétől távol élő szerzőnek helyben élő családja gyűjtött össze számos adatot, de ez mit sem von le a munka rendkívüli precizitásából és széleskörű látásmódjából. Később Flamina nővér visszaköltözött Budakeszire és úgy tudjuk ott is halt meg.

Kertész Z István