Aznap reggel kezdtem bele egy igen hosszúnak ígérkező projektbe. Új fogsorom lesz. Idén ősszel a felső, jövő tavasszal az alsó készül el. A műveletet hallgatók végzik, így csak az anyagot kell megfizetnem. Persze van egy doktornő is, aki az egészet felügyeli.

A lényeg azonban nem ez, emiatt nem ragadtam volna billentyűzetet.

Arról van szó, hogy gazdagodtam egy új típusú tapasztalattal. Mondhatnám azt is, szembejött a valóság. Eddig ugyanis valahogy úgy képzeltem, a kormány feltétlen hívei csak valahol a mesében léteznek. Akikkel beszélgetni szoktam - bárhol, bármikor -, hasonlóan vélekednek “pártunk és kormányunk” viselt dolgairól, mint én. No de nem úgy van az!

Történt, hogy ugyanott, ugyanannál az ajtónál, ahol én is bebocsátásra vártam, várakozott egy hetvenes hölgy. Szóba elegyedtünk. Kiderült, hogy ő csak a férjét várja, aki már bent van (az ajtó mögött, kvázi az ígéret földjén). Együtt indultak reggel Óbudáról autóval, de hát olyan nehéz ebben a városban közlekedni, bla-bla-bla, sok dologban egyetértettünk. Beszélgetés közben egyértelműen kiderült, hogy a hölgy nem kifejezetten intelligens és kulturált, amolyan “semmi extra”, átlagosnál kicsit műveletlenebb, képzetlenebb honfitársunk, de nincs vele semmi baj.

Közben tehát kiderült, hogy ő Óbudán lakik, én Újpesten. Ennek kapcsán valahogy szóba kerültek a hölgy gyerekei, már nem pontosan tudom, mi módon. És ekkor robbant a bomba! „Az én gyerekeim nagyon sok támogatást kapnak az államtól” - mondta a hölgy.

Igen? - kérdeztem én, kissé csodálkozó hangon.

Igen, bizony - így a hölgy. - Mi azelőtt nem kaptunk. (Látta rajtam a csodálkozást, így hát folytatta.)

Magának vannak gyerekei?

Igen - mondtam. - Két nagy gyerekem van.

És ugye őket is támogatják?

Nem - mondtam. - Igaz, engem sem támogatott senki. De hát nem is kell támogatás. Dolgozni kell.

Na igen, ez igaz - mondta kedves beszélgetőtársam. - De hát Angela Merkel azt akarja, hogy nálunk a migránsoknak legyenek gyerekei, ők pedig nem akarnak dolgozni. (Kissé váratlanul ért ez a hirtelen témaváltás, ezért nem egyből és nem is könnyen válaszoltam.)

De hát gyerek kell - mondtam kissé bizonytalanul.

Kell, de nem ilyen! - így ő. - Ezek nem akarnak dolgozni!!!

Igen? Hányat tetszik ismerni?

Én egyet sem, de nem is szeretnék.

Akkor bizonyára jól tetszik ismerni őket. (Ezen a ponton érezte meg, hogy vannak köztünk nézetkülönbségek.)

Hát mindent tudok a közmédiából. (Ezt a szót használta, és ez talán már egy szint...)

Hát ha ott mondják, akkor biztosan igaz. (Erre ráérzett. Mármint arra, hogy nekem vannak bizonyos kételyeim.)

Hát nem biztos, de...

Itt abbamaradt a mondat. Én azonban be tudtam fejezni helyette, persze csak gondolatban. Körülbelül így:

De hát én hiszek nekik, mert azt mondják, amit hallani szeretnék. Azt, hogy mi, magyarok baromi menők vagyunk, mindent tudunk, mindent jól csinálunk, mások pedig nem, és ezért irigyek ránk. Mindenki minket bánt, ez nyilvánvaló. Ha nem ezt hinném, abból kéne kiindulnom, hogy mire vittem az életben. Úgy tűnhetne, hogy én szerencsétlen és buta vagyok. Ez nem lehetséges, tehát valaki más akadályoz meg engem abban, hogy előrejussak. A tehetséges, szegény magyarokat irigységből folyamatosan bántja és gáncsolja az összes többi ország, összefognak ellenünk. Ezért küldenek például migránsokat is a nyakunkra.

És ezek ellen az érvek ellen nincs mit tenni. Szerintem erre érzett rá Orbán. Több a buta ember, mint az okos, ennyi az egész. A recept pedig az, hogy a butákhoz kell szólni, megmagyarázni nekik, hogy nincs velük semmi baj, csak a külvilág nem engedi őket érvényesülni.

Mélyebben ugyanez: Orbán személyiségének lényege az értelmiségellenesség.

Úgy vélem, hogy amikor megszerezte a diplomát, azt tapasztalta, hogy valamiért nem tud olyan jó lenni, mint sok-sok társa. Esze volt, tudása is volt, de valami hiányzott. Valami, amit sokan otthonról hoztak. Amitől valaki értelmiségi lesz, túl az észen és a tudáson. És ő úgy érezte, ő ezt soha nem tudná megszerezni, mert hátránnyal indult. De ez persze tévedés. Igaz, nehezebb lett volna mindez az ő családjából indulva, de én nagyon sok embert ismerek (például egyetemi évfolyamtársaim némelyikét), akinek ez simán sikerült, mert erősen törekedtek rá, és nem viszonyultak ellenségesen azokhoz az ismerőseikhez, akik ezt kvázi készen kapták.

Orbán gyűlöli az értelmiséget. Szerintem ez adta neki az ötletet, hogy forduljon a “néphez”, azok úgyis sokkal többen vannak. Az eredményt látjuk.

Varga István