Nincs minőségi közép, ahol pedig nincs televénye a gondolkodásnak, tudásszomjnak, kreativitásnak, ott nem lesz virág, nem lesz jövendő Nobel-díjas, csak szomorú hülyék gyülekezete, akik maguk elé bámulva hallgatják a rájuk záruló kapuk fémes csikorgását.

Magyarország természetesen egy biológiai, valamint spirituális és metafizikai csoda, vagy legalábbis az volt. Minimum a 19. század közepéig visszamenően előbb a Kossuth-emigrációval, aztán 1880-tól az első világháborúig tartó kivándorlással, a trianoni hárommiliós emberveszteséggel, majd az 1945 és 1956 utáni távozásokkal irdatlan számban vesztett el embereket ez a kis ország, és valahogy kibírta. Itt-ott még fel is támadt, a 20-as években, és később a második háború utáni újjáépítés sikerét látva magyar főnixről beszéltek.

Az igazság kedvéért tegyük hozzá, hogy a Monarchiából elsősorban vendégmunkásnak, és elsősorban Amerikába mentek el magyarok, és jó részük vissza is tért. A másik: az egyik főnix-korban, 1945 után százezren mentek el, a másikban, a 20-as években ugyan nem volt nagy kiáramlás, "csak" olyan alkotók távoztak, például Berlinbe, mint Tihanyi, Czóbel, Mattis Teutsch, Kádár Béla. És ott volt még Amerikában és Angliában Rózsa Miklós, Zukor, Korda, Szilárd, Wigner, Teller, Kármán, Neumann, Polányi Károly, Jászi Oszkár, stb. '56 után többek között Márai, Faludy, Kéthly Anna, Kristóf Ágota, Kovács László, Ligeti György, Oláh György kényszerül külföldre, a lista szinte végtelen, hiszen nemcsak a nagy nevekből áll, hanem a kismesterekből is, a nem híres, de fontos emberekből, a minőségi középből, ami nélkül a nagy tehetségek sem verhetnek gyökeret.

Elmentek a vörös vagy a fehér terror elől, Horthy fojtogatóan konzervatív, változásra nem hajló, majd tömeggyilkosságban bűnrészes rezsimje elől, a magyarok elől, a kommunisták elől, a szovjetek elől, vagy azért is, mert belátták: egy kis országnak akkor is alacsonyan van a homlokgerendája, ha amúgy valamennyire tolerancia-, és demokráciatűrő. Nem adhat annyi lehetőséget és pénzt, mint egy centrumország.

Elmentek, és hogy utánuk még elmehettek emberek úgy, hogy a zsebükben volt a siker lehetősége, az a mindig is százszor elátkozott magyar oktatásnak volt köszönhető, amelyben sok és kiváló szigete volt a minőségnek, és a nyitottságnak.

Nemcsak a fasori főgimnáziumról van szó, hanem a pesti Piarista Gimnáziumról, az evangélikus főgimnáziumról, a Középiskolai Tanárképzőről, a Király József Műegyetemről, de – be kell látnunk – a háború előtti világból valami átmentődött az ötvenes évekre is, a Kádár-korszakba is. Krausz Ferenc, a friss fizikai Nobel-díjas tudós az ELTE-n, és a Műszaki Egyetemen tanult a nyolcvanas években, az orvosi-élettani Nobel-díjas Karikó Katalin a szegedi tudományegyetemen a hetvenes években.

Ennek lett most vége, a hamuba sült pogácsának tudniillik, a minőségi tudásnak, az egyetlen használható ajándéknak, amit az óhaza ezeknek az embereknek adhatott. Amit az alsó- és középfokú oktatással az Orbán-rezsim csinált, azt a talajszintig történő rombolást egyetlen más rendszer sem követte el, pedig, isten látja lelküket, igyekeztek ők is.

Az egyetemek ma már felkészületlen, tanulni soha meg nem tanuló, a képességeiket maguk sem ismerő kamaszokat kapnak, akiket leginkább vissza kéne íratni alsóbb osztályokba. Nincs minőségi közép, ahol pedig nincs televénye a gondolkodásnak, tudásszomjnak, kreativitásnak, ott nem lesz virág, nem lesz jövendő Nobel-díjas, csak szomorú hülyék gyülekezete, akik maguk elé bámulva hallgatják a rájuk záruló kapuk fémes csikorgását.

(Forrás: Klubrádió; kiemelt kép: Karikó Katalin Szent-Györgyi Albert szobra mellett)