Ezen a héten a nyilvánosság előtt, kifejezetten politikai (tehát a hatalom körül is forgó) szövegekben ez volt a harmadik olyan megnyilvánulás, amelyben először szimplán lenézően, ám azután egyenesen rongyként, a férfiak egymásnak továbbadható játékszereként beszéltek nőkről.

Ez utóbbit hozta Nógrádi, aki arról humorizált egy jobboldali fórumon, hogy boldogan befogadna egy menekültet, ha az pl. az ukrán szépségkirálynő lenne. Tehát egy számára női mivoltában „használható” személy lenne az, akinek ő engedményt tenne. Róla pedig mindenképp meg kellett említenie, hogy özvegy: mellette lőtték le az orosz ellenzéki férjét. Nógrádi tehát attól tekintheti őt a szabad prédájának, hogy éppen elveszítette a társát. Az semmi, de még azzal is tudta fokozni a dolgot, hogy ha majd ráun a nőre, tovább is adhatná a haveroknak:

„Két-három hétre befogadnám, és szerintem a baráti köröm utána átvenné” – mondta még el, nevetgélve.

Tegnap ketten is azzal vádoltak, hogy én vagyok túlérzékeny, felfújom ezt az ügyet, miközben ezek csak ártatlan, végig nem gondolt sémák.

Én viszont azt gondolom, hogy ha egy országban egy héten belül háromszor is elénk kerül ugyanaz a fajta séma (és még hány fórumról nem tudunk, ahol szintén jelen lehetett!), akkor ott már rég nem arról van szó, amit Gy. K. írt rólam tegnap: „Olyan érzékeny vagy (és intoleráns), mint egy 16 éves kislány, az első behatolás előtt”.

Túl azon, hogy az első szeretkezés előtt az ember nem intoleráns, hanem – és ebben az országban aztán messze nem ok nélkül – egyszerűen fél (mindkét résztvevő) a rá váró, addig ismeretlen eseménytől, a kép ez esetben végképp értelmetlen.

Mert semmiképp sem én állok az első behatolás előtt, hanem az egész ország van keresztbe-kasul meggyakva. És aztán rongyként odadobva a civilizáltságtól végképp elrugaszkodott véglényeknek.

Nógrádi György, a kormány biztonságpolitikai szakértője kizárólag abban különbözik Shakespeare III. Richárdjától, hogy nem ő gyilkolta meg annak a nőnek a férjét, akit viszont most ugyanúgy maga alá gyűrne. Ám ahogyan egy pillanatig sem tiszteli sem a másik ember kiszolgáltatottságát, sem a női méltóságát, az nem sokban különbözik a tényleges gyilkolástól.

És még csak nem is szégyelli, hanem röhögve el is büszkélkedik azzal, hogy mennyire ocsmány a mentalitása. A mellette ülő, egykori miniszter pedig ezt a bennfentes férfiak megértő mosolyával nézi.