Meghalt, mert a rák még mindig erősebb mindennél, még a celluloidnál és az internetnél is.

Ma estig nyilván három dolog közül választhat az emberiség: vagy a Bukást nézi meg, vagy Wim Wenders filmjét, vagy, és ők lesznek a legtöbben, egy válogatást a hitlervideókból a neten.

Tulajdonképen teljesen mindegy.

Mindegyikben meg fogjuk tapasztalni, miért van egy ekkora színésznek mágikus ereje a lelkünk felett.

Izgalmas férfi volt, aki ahogy öregedett, úgy lett egyre hatalmasabb: a szeme volt a kulcs, átnézett mindenen vele, emberen, bűnön, gyerekkori tébláboláson és a felnőttek játszmáin, szerelmen, kegyelmen, erőn és erőszakon. A szeme volt az arcán a főni, akivel leleményesen és engedelmesen működtek együtt a ráncok, az orr, a mimika, és persze a szájnak ingere.

Olyankor is a szeme köré szerveződött a játéka, amikor egy pillanat alatt bambává vagy ostobává varázsolta azt. A bukásmémekben az a legnagyszerűbb, hogy nem tudod nem érezni, mekkora erő van a vesztes fanatizmusban is, hogy nevetni lehet ugyan, de félni mindig kell.

Ha pedig csak úgy nézett, színésztelenül, idős férfiként, akkor olyan évszázados szeretet volt azokban a szemekben, aminek nem lehetett ellenállni. Már ha volt szíved. Bele kellett nézni és hazudni nem lehetett, mert tartozni akartál ahhoz a szemhez.

“Végül nem jutottam el Hitler szívéig, mert az nem létezett” - most majd rákérdezhet, tényleg így van-e.