![]() |
|
![]() |
|
Tweet |
|
|
![]() |
|
Azóta napra pontosan egy év telt el, és nem emlékszem, hogy remény valaha ilyen tartósan élt volna bennem, miközben magam nem tettem érte semmit. Egyszerűen csak, mint a mesékben, a dolgok elkezdtek megtörténni, s épp a huszonegyedik századi magyar történelem legsötétebb időszakában... Egy házaspár válása, a csúcspozíciót betöltő feleség váratlan bukása, a jóformán ismeretlen férj csillagának hirtelen felragyogása… Volt-e egyetlen ember is, aki látta, mi van készülőben?
A rezsim mindennapos rutinja ugyan semmit nem változott – csak két hete lett az egykori Tőzsdepalota, a Magyar Televízió régi, Szabadság téri székháza is a Tiborcz-Orbán házaspáré –, viszont azóta bekövetkezett, ami tavaly ilyenkor még elképzelhetetlen volt: legkésőbb ’26 tavaszán – vagy még előbb? -, lezárulhat a demokráciák történetének talán leghitványabb fejezete.
Alig egy éve még Orbán Viktor is készpénznek vette, hogy 2026-ot ismét az örök vesztesekkel fogja lejátszani, most viszont helyettük ott van neki Magyar Péter és a Tisza Párt. Egy barátságos, öregfiúk sörmeccs helyett kiesésre menő, élet-halál küzdelem.
Merthogy az lesz. Az egyik oldalon elszámoltatás és börtön, a másikon az ellenzéki vágyak és érzelmek kiégése, teljes megsemmisülése a tét. Alighanem maga a Tisza Párt se élné túl a vereséget. Azzal, hogy Magyar Péter mindent egy lapra feltéve kizárólag győzelemről beszél, az egekig tolta fel a reményt, amely a választás napján már mint a hevített acél, vörösen fog izzani…
Jól emlékszem 2022-re, az ellenzéki előválasztás keltette lelkesedésre, majd a minden korábbinál nagyobb kudarc okozta letargiára, lelki összeomlásra. Vereség esetén ugyanez történne ’26-ban is, csak már egy jórészt megújult választói tömeggel. A jövő kilátástalanságának iszonyatos terhe borulna az országra, ha nem is a trianoni bánat léptékében, de mélyrehatóan, sokáig kiheverhetetlenül. Az történne velünk is, amit Márai így fogalmazott meg negyedszázaddal Trianon után: „Az igazi trauma számomra nem az a Magyarország, amely elveszett – a történelmi –, hanem az, amely megmaradt”.
Na és nekünk vajon milyen Magyarország maradna, jutna egy Tisza vereség után? A miniszterelnöki család legújabb szerzeménye tökéletes iránymutató. A monumentális méretű Tőzsdepalota építése a huszadik század elején a magasabb nemzeti célok felé törekvés megnyilvánulása volt: azt hirdette, hogy Budapest Béccsel áll versenyben, az ország pedig igyekszik felzárkózni a Nyugathoz.
Az épület friss tulajdonosváltása viszont csak a miniszterelnöki család szabadprédára való jogának egy újabb kinyilvánítása volt. Ezt üzenték vele: nálunk nincs verseny, nincsenek nemzeti célok. Az pedig, hogy ami megtetszik nekik, azt rögtön el is vehetik, csak megerősíti abbeli tapasztalatainkat, hogy Magyarország nem felzárkózóban van a Nyugathoz, hanem elszakadóban tőle. Sokféle szellemi, erkölcsi örökség létezik, hát a felcsúti ilyen.
A választásig rengeteg egyéni és kollektív sérelem ér majd még bennünket. Az ország tizenöt éve egyvégtében a rezsim támadása alatt áll, egymásra halmozódó válságok tornyosulnak felettünk. Arról pedig, hogy a megoldás valamennyi útja, módja tizenöt éven át zárva maradt előttünk, nem Magyar Péter tehet. Az ő sikere a magyar társadalom egészének gyilkos, szívbe markoló kritikája. Nem az, amit mond, nem az, ahogy mondja, hanem az, amit egy szál maga tesz. A fiataljaink nem harcoltak egyetemeik szabadságáért, az Erasmus programjukért, az öregek veszni hagyták az Akadémiájukat, és a két generáció között sem harcolt senki semmiért. Inkább elmentek, meghaltak, beletörődtek.
A lelke mélyén mindenki tudja, hogy ami itt velünk történt, annak nem szabadott volna megtörténnie. Az nem volt törvényszerű, térségünkben nem is nagyon történt meg másutt. Szerencsére a „megváltásnak” sokféle ága-boga van, ezért jelentheti egy elnyomó rezsim uralma alóli felszabadulást is. A magam részéről abban bízva kezdem az új évet, hogy a Magyar Televízió (a Tőzsdepalota) egykori épülete előbb-utóbb visszakerül a magyar állam tulajdonába.
|
|
|
|