A közösségi médiában már előre gyártott, készre vágott plakátokat és mémeket terjesztenek: Kirk egy-egy mondatát emelik ki, amely számukra elborzasztó, és azt a kép alá teszik, mintha ezzel magyarázható, sőt indokolható volna a gyilkosság. Mintha a mondat maga lett volna a fegyver, amely ellen puskalövés volt az „adekvát válasz”.

Ez a sunyi és perverz logika – a gondolat kriminalizálása és az ember megsemmisítésének ünneplése – egy régi és nagyon sötét hagyományhoz kapcsolódik, amelynek egyaránt vannak eszmei-ideológiai, valamint történeti és atavisztikus antropológiai okai. És a fenti példákhoz tartozik az is, amikor két hazai, nyíltan zsidóellenes pro-palesztin aktivista, közülük az egyik egy párt önkormányzati képviselője, örömperformanszot lejt el Kirk halálára: Finally some good news (he has been confirmed dead) – „Végre valami jó hír. Halottnak nyilvánították.” Ezt írta ki büszkén, boldogan a párttag, miheztartás végett, követőinek a „helyes” irányba mutatva utat.

De vajon nem ugyanez történt-e az athéni demokráciában is, amikor Szókratészt a polisz „önvédelmére” hivatkozva ítélték halálra? A vád: rombolja a fiatalságot, istenkáromló, veszélyes a közösségre. Valójában nem a közösséget védték, hanem a tribus kényelmét. Szókratész pusztán azért halt meg, mert gondolatai kényelmetlenek voltak. És ugyanez Hüpatia tragédiája is: a művelt nő, a tudós, akit keresztény fanatikusok téptek szét, mert szavai és tudása veszélyesnek tűntek az új, uralkodó törzs önazonosságára. Ők is „önvédelemről” beszéltek. Valójában a tudatlanság védte meg önmagát a tudással szemben.

Mill „ártalom-elve” (harm principle) világosan kimondja: a vélemények csak akkor korlátozhatók, ha közvetlen és azonnali kárt idéznek elő. Egy gondolat önmagában nem támadás. Az egyetlen legitim válasz a vita, az érvelés, a cáfolat. Amikor azonban egy mondatot, egy állítást tesznek meg halálos fenyegetéssé, és a gyilkosságot nevezik el „önvédelemnek”, akkor nemcsak az áldozatot pusztítják el, hanem azt a közös nyelvet is, amelyben az emberi közösség képes lenne önmagát megérteni és a vitát folytatni. A gyilkosság nem egyszerűen életet olt ki, hanem lerombolja annak lehetőségét, hogy az emberek egymás szavait még közös világnak tekintsék.

Érdemes hát kérdezni: ha Kirk gender-nézetei, fegyvertartási álláspontja vagy szexualitásról mondott tézisei miatt sokan „ártalmasnak” látják őt, és a meggyilkolását „az emberiség önvédelmének” nevezik, mi történne, ha kiderülne: a gyilkos antiszemita indulatból lőtt, mert gyűlölte Kirk zsidók és Izrael melletti kiállását? Akkor is az emberiség önvédelméről beszélnének? Vagy a tábor kettészakadna, új tribusok jönnének létre, amelyek immár másik indulatot – az antiszemitát – állítanának be jogos önvédelemnek? És ha így van, akkor mi különbség van a gender-ellenes önvédő és az antiszemita önvédő között? Nem ugyanaz a tribális szenvedély működik mindkettőben, amely mindig talál egy új ellenséget, egy új mondatot, amelyet halálos veszélynek lehet nevezni?

Camus Az idegen című regénye pontosan ezt a logikát teszi láthatóvá: a gyilkosság egy abszurd pillanatból születik, és utólag mindenki megpróbálja értelmezni, igazolni, „magyarázatot” találni rá. De a tett ahelyett, hogy értelmet adna, maga az értelmetlenné válás: a világ összefüggéseit töri szét, az emberi értelembe vetett hitet semmisíti meg.

Koestler Sötétség délben c. munkája még világosabban mutatja meg, hová vezet a tribális önvédelem nyelve: ha egyszer elfogadjuk, hogy a közösség védelme érdekében jogos az eltérőt megsemmisíteni, akkor minden vita, minden gondolat előbb-utóbb a pusztítás logikájába fordul. A tribus mindig önmagát védi – de a védelem nevében magát a történelmi értelemadás lehetőségét számolja fel.

Ezért kell újra és újra feltenni a kérdést: valóban önvédelem-e, ha valakit azért ölnek meg, mert gondolatai irritálnak, zavarnak, vitát keltenek? Vagy inkább arról van szó, hogy a tribális indulat egyszerűen magát nevezi el az emberiségnek, és minden ellenfél legyilkolásában önnön megváltását ünnepli?

És ha így van, nem éppen az emberiség önvédelme az, ha kimondjuk: gondolat ellen csak gondolattal szabad küzdeni – fegyverrel soha; fegyverrel védekezni csak a gyilkos, vértől tocsogó fegyverekkel szemben jogos és szükséges.