1982–ben Gyulán volt az ősbemutató, azóta sem játszották! Mit gondolsz, miért nem vették elő ezt a darabot?

Egy költő, jelen esetben Jékely Zoltán, akinek fő profilja a líra, talán túlságosan terjengős, túl költői a mai egyre konkrétabb, feszesebb színházi ízlésnek. Egyébként az én ízlésemnek is. Ezért, bevallom, eléggé belenyúltam az eredeti drámába.

Első rendezésként mégis ezt a darabot választottad…, vagy lehet, hogy nem is te választottad?

Lehet, hogy a darab választott engem! Talán ez egy sorsszerű találkozás. Éppen azzal foglalkozik a darab, ami szerintem sokunk problémája a mai világban. Arra a kérdésre keresi a választ, hogy egy ennyire politikailag, szakmailag agresszív, szinte hadiállapotokat mutató országban, közegben, mit tegyen az alkotó ember? Harcoljon a hatalom ellen? Vagy épp azért, hogy sokakhoz eljusson a mondandója, használja a hatalom kínálta lehetőségeket? Szavakkal, hittel éltesse a szerelmet, a szerelem dicsőségét, bármi történjék is körülötte? Tanítsa a költészetre, a szépre, a jóra fiatalokat? Vagy mi a dolga? Jékely drámája olyan választ ad, amivel én nagyon tudok azonosulni! Ennél többet nem árulok el.

Talán sokan nem is gondolják, mennyire aktuális ez a darab.

Szeretek aktuális kérdésekkel foglalkozni. Hogy az eredeti mű mennyire foglalkozik élesen ezekkel a kérdésekkel? A próbafolyamat során tiszteletben tartottuk a költő vélhető szándékait. Nem írtunk bele olyan konkrét utalásokat, amiből a néző beazonosíthatná, hogy mi politikailag hol is állunk. A darab amúgy is általánosabb igazságokat ütköztet, hiszen nem csak ma, hanem minden korban minden ember megtalálhatja magának azt az idegent, azt a veszélyforrást, akitől retteghet, és aki miatt biztos lehet benne, hogy itt a vég.

A darab alaphelyzete, hogy jönnek a barbárok, itt vannak a túlparton, mindjárt átkelnek, és akkor… nem tudjuk mi lesz akkor. Nem tudunk róluk igazából semmit, csak azt hogy jönnek. És változást hoznak magukkal. A változástól való ősi félelem pedig az emberből nagyon furcsa dolgokat hoz ki.

Menni vagy maradni, elég sokakat érintő kérdés! Talán azért talált meg ez a darab, mert benned is felmerült, hogy elmész?

- Igen, erősen foglalkoztat a gondolat!  Nagyon sokan elmennek, sok barátom is. Úgy látom, hogy két Magyarország él most itt: egy nyitott szellemiségű, befogadó, kérdező, vitázó, kompromisszumkereső, reflektív és önreflektív, több különböző identitást önmagában hordozni képes emberek alkotta Magyarország, ahol egymást nem legyőzni, hanem meggyőzni akarják az emberek, és egy kevéssé nyitott, kijelentő(vagy inkább felszólító), másra mutogató, önigazolásra éhes, sértett Magyarország, ahol a világ felosztható jóra és rosszra, és ahol mindig van kit utálni. Ha már én is megfertőződöm ezzel a gondolkodásmóddal, és utálni kezdem a "nem hozzám hasonlókat", akkor kell innen elmennem. Egyszerűen, hogy a kislányomnak ne ilyen példát mutassak. Persze aztán lehet, hogy ez soha nem következik be... Nem tudom…nyitott vagyok mindenre, ha úgy alakul akkor alig várom, hogy itt érjenek újabb kihívások.

Például rendezőként? Mert hogy ezzel az előadással debütáltál.

- A pontosság kedvéért, nem ez az első rendezésem. Egy monodrámát már rendeztem Mészáros Andrással – Alexandro Barico Novecento című drámáját dolgoztuk fel - , amit, hosszú kálvária után, végül a Thália Színház befogadott és ott játszottuk. Sokat profitáltam ebből a munkafolyamatból, ma már például máshogy kezdenék neki. Előbb legyen meg a hely, a pénz, a paripa, fegyver és utána kezdjünk el alkotni!

A Vígszínház társulatának a tagjaként, vagy mint a Vörösmarty Mihály gimnázium dráma tanáraként rengeteg tapasztalatot szerezhettél.

Megint pontosítanom kell, nem vagyok, és valószínűleg nem is leszek a Vígszínház tagja. Külsősként vannak ott nagyon kis feladataim, ami egyáltalán nem baj. Sokat tanultam azokból a folyamatokból, amikben felelősség nélkül, szinte megfigyelőként részt vehettem. A tanítás már más tészta. Valójában színházat csinálok gimnazistákkal. A tíz év során, amit eltöltöttem a VMG-ben,  kialakult rendezőként egy formanyelvem, egy világom, egy munkamódszerem ami biztos talajt ad, hogy bátran hozzányúljak bármilyen darabhoz. Tehát semmiképpen nem állok meg, vannak ambícióim rendezőként, és tanárként is, színészként kevésbé … 

Megleptél. Szinte nincs olyan film, reklámblokk amiben ne hallanánk a hangodat, és a Vígszínházban is számos előadásban láthatunk. Ez nem lehet véletlen!

A jó hang genetikai ajándék. A beszéd tisztaságán lehet dolgozni. De szabadnak, játékosnak, természetesnek, egyszerűnek, igaznak, mélynek, vagyis színésznek lenni a mikrofon előtt... Én az a fajta szinkronizáló színész vagyok, aki próbálja a lelkét is odaadni, de ritkán sikerül. És nem csak a körülmények miatt. Valami másképp működik bennem, mint amit színészként elvárnék magamtól. Nagyon nem az a típus vagyok, aki másban keresi a hibát! Tökéletesen tisztán látom, hogy nekem nem a színészet az utam!

Ezek szerint rendezői terveid vannak?

Több is! Részleteket babonából nem mondok.

Az Óbudai Nyári Fesztivál keretein belül nem először dolgozol, hiszen színészként, édesapád Papp János (A Vándorszínész) rendezésében már játszottál a Romkertben. Ez most egy új helyzet, te rendezed édesapádat. Könnyen ment a közös munka az új felállásban?

Ez egy nagyon érdekes helyzet volt. Bevallom, a korábbi években amikor ő rendezett engem nagyon komoly konfliktusaink voltak, mert a rendező már akkor sokkal inkább mozgott bennem, mint a színész. Ahogy dolgoztunk, közben elkezdtem a saját alternatív előadásomat az övé mögé látni és nem tudtam magamban tartani. Örökké elégedetlen voltam mindennel ami történt, tehát az egyik legrosszabb színészi attitűdöt képviseltem, amit csak lehet…sajnos. De már ott és akkor többször kimondódott, hogy ha jön egy következő lehetőség, akkor lehet, hogy kipróbálhatjuk a fordított felállást. És jött. Szóval..., tanulságos munkafolyamat volt.

Erről azok is meggyőződhetnek, akik tavaly nem láthatták a produktumot, hiszen most július első hétvégéjén ismét ez a darab került az Aquincumi Nyári Színház programjára

Az Óbudai Nyári fesztivál keretén belül tavaly csak két hétvégén láthatták a nézők, ezért is döntöttünk úgy, hogy azoknak akik tavaly lemaradtak, most még egy hétvégén - július 3-án, 4-én és 5-én 19.30-tól - legyen alkalmuk megnézni.

Szabó Gabi – fotó: Puskel Zsolt