A miniszter által szétküldött rendelkezésben nincs egy olyan mondat, amely egyértelmű lenne.

„Elrendelem, hogy az egészségügyi fekvőbeteg-ellátó intézményekben a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő által finanszírozott teljes ágykapacitás minimum 60 százalékát COVID-19 fertőzött betegek ellátására alkalmassá szükséges tenni” – ez még akkor is homályos, ha az abnormális fogalmazású „elrendelem, hogy /…/ ellátására alkalmassá szükséges tenni” szerkezetet valaki átírja normálisra és idézhetőre: „elrendelem, hogy /…/ tegyék ellátásra alkalmassá”.

Az „ellátásra való alkalmasság” önmagában százféle dolgot jelenthet: húzzanak rá tiszta ágyneműt, javítsák meg a törött lábát, tolják át máshová vagy töltsék fel alapbetegségeket előidéző kórokozókkal, hogy Müller Cecília is el tudja mondani: aki ezen meghalt, azt igazából a magas vérnyomással párosult Staphylococcus aureusa vitte sírba.

Hogy mitől jelenti mégis az ágyak kiürítését, azt egy következő mondatförmedvény igazolná, ha abban egyértelmű lenne, hogy pontosan mire vagy kire vonatkozik. De nem egyértelmű:

„Minden olyan beteg esetében gondoskodni kell más intézménybe történő áthelyezésről, ahol a beteg ellátási szükséglete szerint ez az intézkedés indokolt.”

Mint látható, a „minden olyan beteg” kifejezést értelmező mellékmondat azzal a szóval kezdődik, hogy „ahol”, ami erősen félreviszi a dolgot. Hiszen ha „ahol”, akkor a mondat nem egy személyre, hanem egy helyre utal – mondjuk egy olyan helyre, ahol tudják indokolni, hogy a betegnek valóban szükséglete az áthelyezés. Aminek ugyan semmi értelme, de egy megfelelően csavaros észjárású védőügyvéd azt mindenképp elérheti vele, hogy a per menetét hosszú időkre belekényszeríti a szövegértelmezés labirintusaiba, és így akár az is bekövetkezhet, hogy már a per kiindulópontjában sem lehet megegyezni és patthelyzet alakul ki.

És még csak akkor jön az, amire itt Patrícia-Patanyo Kállay hívta fel a figyelmet: hogy ugyanis a Kásler-féle körlevélen nincs ott az aláírása, mi több, annak helyén úgy néz ki a papír, mintha arról pengével finoman kivakarták volna az aláírást. Miközben a pecsét vékony, lila vonalát viszont már nem tudták visszaoperálni. (Erről persze még kiderülhet, hogy utólagos manipuláció egy olyan embertől, aki maga is csalással akarná leleplezni Káslert, de mivel ez könnyen leleplezhető és így nem lenne túl sok értelme, tekintsünk el a feltételezésétől.)

Mindezt egybevetve ismét ahhoz a tanulsághoz érkezünk meg, hogy amikor a politikai ocsmányságok közvetlenül érintenek egy szakmát, akkor az ocsmányság érvényesülési lehetőségei az adott szakmák tagjainak határozottságán, autonóm viselkedésén múlnak.

Ha az orvosok odafigyelnek a mondatok zagyvaságára, és azonnal jelzik, hogy számukra ez a levél egyáltalán nem egyértelmű, ezért azt nem tudják elfogadni (hiszen még ők is bajba kerülhetnek, ha valamit félreértettek belőle), ezzel rákényszerítik a minisztert, hogy változtasson. És vagy azt írja le a rendelkezéseiben, amire valóban gondol, vagy adja fel, és kezdjen akár egy másik manipuláción gondolkodni, de ezt semmiképp se vigye végig.

Ha netán ez utóbbit választja, a helyzetnek akkor is lesz annyi haszna, hogy az orvosoknak legalább ezt a kormányzati akciót sikerült csírájában elfojtani, és így legalább ebben az ügyben megmenekültek egy borzalmas következményekkel járó, hatalmi beavatkozástól.

Tény, hogy abban a helyzetben, amelyben egy kormány a szó szoros értelmében naponta üzen hadat az egész társadalomnak és felváltva igyekszik kijátszani a legkülönfélébb hivatásokat, akkor az autonómia fenntartása erőn felüli munkát igényel. Mégsem hiszem, hogy ezt bármelyik szakmának is érdemes megspórolnia. Hiszen épp most látjuk: ha nem áll ellen, akkor éppen azért fogja tudni őt a hatalom a társadalom előtt lejáratni, mert nem állt ellen és hagyta magát behúzni a csőbe. Majd még neki kell sarokba szorulva bizonygatnia, hogy dehogy is, egy frászt ő a felelős az ágyak értelmetlen kiürítéséért és ezzel közvetve emberek szükségtelen haláláért, hanem csak arról van szó, hogy a miniszter úr szándékosan tohuvabohu stílusú levelet írt nekik.

– És ezt csak most tetszett észrevenni? – kérdezi ilyenkor teljesen logikusan, egyszersmind végtelen lemondással a társadalom, amelynek jobblelkű része pedig boldogan állna ki a szakmák képviselői mellett. Hiszen azok neki mégis csak sokkal fontosabb termékei, mint a kétségtelenül szintén általa kreált, ám az égen csupán ad hoc jelleggel tündöklő politikusok.

Úgyhogy már csak azért is érdemes lenne belefektetni az ilyen helyzetekbe a bármennyire is aránytalanul sok munkát, mert a végén a társadalom úgyis ezt fogja honorálni.

Mindenesetre addig sem ártana legalább ezt a – vagy tényleg a bíróságon, vagy csak a nyilvánosság ítélőszéke előtt lejátszott – pert valahogy megnyerniük az orvosoknak.

Hajrá.