Csuklós busz jön, de kell is a nagyobb jármű, jó sok kiránduló száll fel. Budapestről Pilisvörösváron és Piliscsabán át utazunk, majd betérünk Piliscsévre, ahol a helyieken kívül a turisták egy része is leszáll. Segítünk nekik, hogy melyik megállótól a legrövidebb elérni úticéljukat, Klastrompusztát. Aztán visszamegyünk a 10-es főútra, hogy néhány kilométer után újból elhagyjuk azt és Kesztölc éles kanyarulatában, a Szabadság téri megállóban lekászálódunk a járműről.

Egy 30 fős társaság túravezetője azonban nem bízik bennünk, így az a csapat még tovább utazik. Jóval később találkozunk velük, jókorát gyalogoltak fölöslegesen. A Pilis-hegységben vagyunk, és az előhegyként álló dombra, a templomhoz ballagunk fel. Éppen vége a vasárnapi istentiszteletnek, főleg fekete ünneplőbe öltözött idősebb férfiak és nők jönnek szembe velünk, fiatalokat egyáltalán nem látunk köztük csak kis gyermekeket. A templom mögött már a község temetője kezdődik, a bejárati kapun át invitál a zöld sáv turistajelzés. Azt nem tudjuk, hogyha zárva a kert, hogyan jutnak át a kirándulók, de mi lépdelünk bátran, szép napfényes délelőtt van. Az első sorokban feltűnő helyen láthatjuk Pavelka Mihály partizán őrnagy ötágúcsillagos sírkövét. Békés csönd honol mindenfelé, de a falusiak emlékeznek még a hatvan évvel ezelőtti eseményekre. Persze nem egyformán, ki így vélekedik, ki úgy, a tiszavirág életű Kesztölci köztársaság rendelkezései részben már a feledés homályába vésznek.

A különböző okfejtések közötti különbség abból is ered, hogy nem 1956-ban, hanem évszázadokkal korábban indult a történet. A kevés termőfölddel rendelkező pilisi faluban nagy volt az ínség, föld keveseknek jutott, abból a legtöbb család nem tudott megélni. És még a kevéske megművelhető terület jelentős része is nagybirtok, elsősorban egyházi tulajdonban volt. Napszám csak elvétve akadt, ezen enyhítettek később a Dorog térségében nyíló bányák. Azonban az 1929-33 közötti nagy gazdasági világválságban számos munkahely szűnt meg, a környéken egyre nehezedett a megélhetés lehetősége. Többen Franciaország bányáiban találtak újból munkát, mások teljesen elszegényedtek. A helyi lakosság jelentős része nincstelen volt, így a falubeliek két nagy táborra szakadtak. A II. világháború után nagyon sokan bíztak az új rendszerben és a közeli gyárakban, bányákban is ismét akadt munka.

Azonban a Rákosi-korszak diktatúrája felmorzsolta azt a jót, amit az új rendszertől a többség remélt. Amikor 1956-ban híre ment, hogy Budapesten tüntetnek, és a szovjet hadsereg kivonulását követelik, sok más községhez hasonlóan, Kesztölcön is élénken figyelték az eseményeket. Néhány magyar katona a település határában hagyott egy tankot és ezen felbuzdulva a lakosság egy része kimondta, hogy elszakadnak az országtól és kikiáltották a Kesztölci köztársaságot. Pavelka Mihály, aki az 1936-os spanyol szabadságharcban a népi oldal, a köztársaság mellett harcolt a hitleri erők által támogatott királyi csapatok ellen, 1956-ban a szocializmusnak mondott rendszer fennmaradása mellett fogott fegyvert. Másoknak viszont elegük volt a diktatúrából és saját hatáskörbe akarták venni a község irányítását. Néhány józanéletű helyi lakós azonban arra törekedett, hogy ne essenek fegyverrel egymásnak az emberek, ezért esténként kijárási tilalmat indítványoztak, amit igyekeztek is szigorúan betartatni. Volt is ennek alapja, mert az egyik kommunista házát felrobbantották – szerencsére nem halt meg senki. Az indulatok egyre magasabbra csaptak, de sikerül a viszonylagos nyugalmat mindvégig fenntartani. Nemsokára Kesztölc újból az ország része lett, a súlyosan megsérült Pavelka, 1958-ban halt meg. További kutatás tárgya, hogy mi a legenda és mi a tényleges valóság Kesztölc 1956-os történetében, eddig teljesen elfogulatlan tanulmánnyal nem találkoztunk.

Kirándulótársaságunk nemsokára kilép a temető ellenkező oldali kapuján és a láthatárt teljesen betöltő, impozáns, sziklás Kétágú-hegy felé tart. Sajnálatosan tapasztaljuk, hogy egy távvezeték pont a hegy hágóján vezet keresztül, nagyon lerontva az esztétikai élményt. Elérve a hegy nyergét, a bal kézre eső alacsonyabb csúcsot, a Fehér-szirtet mellőzük és a felettünk magasodó 505 méteres Öreg-szirt ostromát kezdjük meg. A zöld sáv turistajelzés az első nagy kanyarulat után visszabújik az erdőbe és viszonylag egyhangú úton kapaszkodik fölfelé. Egy röpke kilátás is csak az abból leágazó, rövid zöld háromszög jelű ösvény végén tárul fel. Mi egy kicsit merészebb kapaszkodás mellett döntünk, a hegygerinc alatt közvetlenül futó sziklaösvényen lépegetünk egyre feljebb és feljebb. Csodálatos panoráma bontakozik ki, előttünk Kesztölc hosszan elnyúló háztömege, de látjuk a Budai-hegységet, a Nagy-Getét, sőt az Esztergomi bazilikát is.

Csakhamar már magasabban vagyunk, mint a szemközti Fehér-szirt, de sajnos bezavar a szép természeti panorámába az esztergomi autógyár hatalmas telepe. Nemsokára egy sziklakéményt felhasználva kibújunk a gerincre, hogy aztán a barlang környéki nagy sziklákat is közelebbről láthassuk. Ide már több irányból vezetnek jobban kitaposott ösvények, de turistaút nincsen. Ezt a környéket csak tapasztalt, a helyet alaposan ismerő és gyakorlott természetjárók keressék fel! Az Öreg-szirt szikláira már a XX. század elején felfigyeltek a hegymászók, az országban szinte ez volt az első hely, ahol a magashegyekbe készülődő alpinisták gyakorlatoztak. Az akkori hegymászók sok sziklaalakzatnak nevet is adtak, a „Barát és apáca”, illetve a „Váll” maradtak fenn leginkább. A rendkívül látványos és izgalmas szakasz után a Feketehegyi menedékházhoz vesszük az irányt, ahol minden turistát szeretettel fogadnak.

Kertész Z István/kép: Török Orsolya