Orbán János cikke a Magyar Időkben a Színház illetve Tompa Andra ellen, G. Fodor Gábor (a 888.hu főszerkesztője - képünkön) beszélgetése a 24.hu-n Nagy Józseffel, és most ezek a Lovas nekrológok mind-mind azt jelzik, hogy sem témában, sem formában, sem nyelvben nem képes ez a sajtó utolérni önmagát.

Bayer Zsolt pályája a legtömörebb példa: benne volt stiláris igény valamikor rég - mára ez önismétlő, töttyedt indulattá egyszerűsödött. Ugyanazok a sémák, szófordulatok.

Ugyanaz a szcenárió: egy fiktív háború, önértékelési zavarokkal küzdő képzelt katonáiként írnak, fantom ellenségek, lázálmok, rémképek jelennek meg nagyon is valódi háborús propaganda szövegekben évek óta. Szövegforgácsok kazlai jelennek meg nap, mint nap - tizenkettő egy tucat.

Nem azért nincs kedve az embernek vitatkozni, reagálni, mert ne állna szóba "a másik oldallal" (ezek az "oldalak" is csupa artefaktum, csupa mesterséges falanszter, amelyben aztán a szembenállást és a leszámolást nagyon is valóságosan lehet gyakorolni). Azért "nem áll szóba" az ember (én), amiért a kocsmában üvöltözőkkel, lődörgőkkel sem áll le vitatkozni. Attól, mert kiabál, mert sérteget, mert provokál - még nem válik izgalmas, vitára érdemes beszélgetőtárssá.

És sajnos ezen kívül nem nagyon van más ebben az újságírói kurzusban. Bár lenne. Ha lenne, lennének - beszélgetnénk.

Nem igaz, hogy "nácikkal nem állunk szóba". Én például szóba állok, mert nincs más eszközöm, mint a dialógus, és mert a nácit is a társadalom részének tekintem. Mivelhogy bárkit kizárni: maga a nácizmus. De jelen helyzetben a magyar fajvédő sajtóban nincs olyan szerző, aki az általa képviselt tartalom révén alkalmas lenne a beszélgetésre. Nem sírom vissza a magyar fajvédő sajtót. Prohászka Ottokárt és Szabó Dezsőt például. De hol vannak a mai epigonok hozzájuk képest? Mi a magyarázata a nyelvi elszegényedésnek, a tematikus beszűkülésnek?

A jelenlegi magyar rezsim rengeteg energiát mozgatott és mozgat meg azért, hogy saját kultúrája, sajtója, nyelve legyen. De akárhány milliárdot feccöl is bele - nincs neki.

Ez a nagy akarás, ez a rengeteg pénz, alapítvány, támogatás, kitüntetés nem termelt ki egy körömfeketényi Szabó Dezsőt se. Az a nyelv, amin ezek a szerzők beszélnek, írnak, az már volt sokszor: a nyolcvanas, az ötvenes, a harmincas években.

Csak - mivel hogy régebb minden jobb volt - hát régebb, a Kádár, a Rákosi, a Horthy rendszer kurzusírói is sokkal, de sokkal fickósabbak voltak, mint ezek a megfáradt, szürke, egyendühös emberek.