Azt is tudom, hogy ők is, mint mindannyian, akik nem az utcán élünk, különbözőek. Akadnak köztük jók és rosszak, gyengék és erősek, idősek és fiatalok képzettek és képzetlenek, nők és férfiak. És pont úgy tudnak szeretni, gyűlölni, mint bárki más.

Épp ezért, Te, aki most engem olvasol, gondold végig magadban, hogy elítélhetsz-e bárkit ismeretlenül, pusztán azért, mert nincs sem otthona, sem vetett ágya, és az öltözéke sem hobbiból koszos. Gondolj csak bele, Te hogy néznél ki mondjuk 3 nap utcán töltött idő után?

Ne, kérlek ne mondd, hogy veled ilyen nem történhet meg, mert nagyon sokakkal megtörténhet és meg is történik. Elég hozzá egy baleset, egy családi tragédia, egy betegség, egy válás, egy munkahely elvesztése, eladósodás, szóval tényleg millió oka lehet, hogy valakiből hajléktalan lesz. Fogadd el, én már csak tudom. Sok-sok éve járok köztük. Volt akinek tudtam segíteni, és volt akiért nem tehettem semmit. Gyászoltam és mentettem. De mentem. Volt hogy velük sírtam, máskor meg nevettem, vagy a kiúttalanságuk miatt ordítottam magamban, hogy a 21. században itt és most miért történhet ez.

Van előttünk egy hét. Használjuk arra, hogy ki-ki a saját lakókörnyezetében segít bármilyen módon a rászorulóknak. Segítség az is, ha beszélgetsz velük. Hidd el, nagy ajándékot adsz, ha valaki megérzi, hogy őszintén kíváncsi vagy a sorsára, és meghallgatod.

Lehet, hogy elsőre nem fog menni. De ez teljesen természetes. A fedél nélkülieket kevesen veszik emberszámba, ezért a bizalmi indexük is alacsony. Ám, ne add fel. Adj a törékeny, esendő emberségedből.

Jó szót, kézfogást, mosolyt, kenyeret, tiszta zoknit, könyvet, sapkát, sálat, melegséget, lelked egy darabját.

Akármit, ami méltó az emberi méltósághoz.

Remélem, nem kívánok túl sokat.

Kaczvinszky Barbara