Pedig fontos beszéd volt. Fontos, mert nem szólt sem Magyarországról, sem a magyarokról. És már ez önmagában elég volna.

Orbán egyetlenegyszer, mindössze egy félmondatban tért ki az országra, ahonnan jött, amelyet irányít, és amelynek kormányfője, legalábbis még most. A mondat így hangzott: „Mi pedig eldöntöttük, hogy se a Tiszát, se a DK-t nem engedjük kormányra, mert azt akarjuk, hogy Magyarországnak békepárti és nemzeti kormánya legyen.”

Első olvasatra kampányszlogen: a hatalmon lévő párt nem akarja, hogy más hatalomra jusson. Semmi új. Második olvasatra viszont különös, gyanús, rosszízű, fenyegető, enigmatikus, kódolt, s a hatalom pozíciójából kiejtve egészen mást jelent: hogy nem engedik. Nem győznek, hanem nem engedik.

Ez nem politikai küzdelemre utal, hanem hatósági ígéret. Nem kampányolnak, hanem akadályoznak. Nem választáson, hanem elhatározásból. Ez a mondat – ha komolyan vesszük, és Orbánt ismerve miért ne tennénk – a demokrácia intézményes felszámolásának nyílt bejelentése. Nem a jövőről szól, hanem arról, hogy a jövőt már a jelenben eldöntöttük, oszt jónapot. Minden más, ami ezután következik, ebből vezethető le.

Mert mit tesz az a politikus, aki már nem az országhoz beszél, amit irányít, nem azokhoz szól, akik megszenvedik kormányzásának minden napját, hanem kizárólag a nagyvilágnak? Aki egy teljes órán keresztül egyetlen szót sem veszteget a nyomorult hazai valóságra, a szégyenletes egészségügyre, oktatásra, a szétesett tudományos életre, a folyamatos és egyre elviselhetetlenebb inflációra, az MNB intézményesen lenyúlt vagyonára, a közoktatás rendszerének leépítésére, az egyetemek elcsatolására? Aki épp Erdélyben arról sem szól, miért hagyta cserben az erdélyi magyarokat, pontosabban: miért árulta el őket a tihanyi beszédében, amikor egy szélsőségesen magyarellenes román elnökjelöltet biztosított támogatásáról, mert annak nacionalista retorikája illeszkedett saját európai szerepfelfogásához, ezzel pedig kész volt feláldozni a romániai magyar közösség biztonságát és érdekeit a saját geopolitikai pozíciójának erősítése érdekében. Tusványoson pedig, ahelyett, hogy ezt megmagyarázta vagy bocsánatot kért volna, hallgatott, jelezve, hogy a határon túli magyarság számára már nem nemzetrész, hanem kelléktár: retorikai díszlet, kampánydekoráció, felhasználható hivatkozási alap.

Az ilyen politikus halkan, szinte észrevétlenül búcsúzkodni kezd.

Orbán tusványosi beszéde – saját szavaival élve – „a kormányzati ciklus utolsó előadása” volt. És nemcsak ciklust, hanem országot is zárt. Amit elmondott, nem a sajátjaihoz szólt. Nem a híveihez. Nem a romániai magyarokhoz. És főleg nem azokhoz, akik itt, Magyarországon élnek, és a bőrükön érzik országlásának minden következményét.

Ez a beszéd egy önéletrajz volt pályázati célra.

Egy előzetes motivációs levél az európai nagypolitika számára. Egy nyilvános bejelentkezés: „itt vagyok, készen állok, lássátok, milyen nagyban, milyen globálisan látok és érzékelek. Én nem a magyar pedagógus bérét látom, hanem a világkereskedelem törésvonalait; engem nem a rezsicsökkentésnek nevezett kamu izgat, hanem a globális energiarend újraszerveződése; én a totalitást érzékelem: a világrendet, az új világháborút, a nagy elmozdulásokat. Nekem nem a fűtetlen tanterem az univerzum, hanem az indiai–türk tengely. Engem nem az infláció foglalkoztat, hanem a poszthegemón világkorszak. Én a teljességet látom, nem az apró semmiségeket.”

Az oroszokról beszélt. Az amerikaiakról. Kínáról. Törökökről. Az indiaiakról. A brüsszeli adminisztrációról. Vámháborúról, globális töréspontokról, hidegháborús visszarendeződésről, föderalista mestertervekről, globális túlélési zónákról. Magyarországról viszont nem, még csak annyit sem, hogy itt állunk a szakadék szélén. Mert Orbán már nem a magyarországi valóságban kíván részt venni. Ő már a bukás utánra gondol, s most nyilvánosan bejelentkezett világpolitikai tényezőnek. Ebben a koordinátarendszerben a magyar valóság, a magyar bér, a magyar orvos, a magyar tanár, a magyar gyerek már csak zavaró adat, zaj, zajszűrendő rezgés a térképen.

A tusványosi beszéd tehát programbeszéd volt, de nem egy kormányprogramé, hanem egy távozóé. Egy olyan politikusé, aki nem mondja ki, hogy vége, de gondolatban már máshol van. Testben még köztünk, beszédben már Brüsszelben, Moszkvában, Sanghajban, Washingtonban. Az ország számára már csak hátrahagyott eszközpark. Roncstemető.

És hogy mi történik az itt maradókkal?

Nos, rájuk is gondolt. Csak nem beszélt hozzájuk, hanem archiválta őket. A híveit, a közönségét, a választóit: azokat, akik a jelenlétéből élnek, abból, hogy van, hogy ott van, hogy beszél, hogy irányít, hogy helyettük is tudja, mit kell tenni. Őket átmentette. Hálózatba. Archívumba. Digitális Polgári Körökbe.

A Polgári Körök 1.0 verzióját 2002-ben hozta létre, miután elveszítette a választást. Akkor a vereségből kellett talpra állni, és kellett egy struktúra, ami még akkor is tart, amikor a hatalom elveszett. Most 2025 van. A vereség még csak sejthető. De a rendszer már készül a mentésre. Új formátumra. Digitálisra.

És itt végre értelmet nyer az új elnevezés is. Mert a digitális, mint tudjuk, nem mást jelent, mint „ujjal végzett” műveletet. A latin digitus, azaz ujj, eredeti értelmében számolást, irányítást, mutogatást jelent, és természetesen, tapsot. A Digitális Polgári Körök tehát azok ujjai, akik majd továbbmutatnak. Akik számolnak, nyomnak, követnek, jeleznek, és ha kell, tapsolnak. Ők azok, akik számára a világ továbbra is bináris: 0 és 1. 0 az ellenzék, 1 a vezér. 0 a kérdés, 1 a válasz. 0 a kritika, 1 a hűség. A rendszer újraindul, de ezúttal egyszerűsített verzióban. Alacsony bitrátán.

És mivel digitális világban élünk, a valóság már nem számít. Csak annak szimulációja. A világ, ahogyan a hívek látják, nem az, ami van, hanem ami kijelölve lett. Orbán – mint minden ügyes adminisztrátor – gondoskodik róla, hogy csak az jelenjen meg a képernyőn, amit jóváhagyott. A múlt is, a jelen is, a jövő is csak renderelt másolat. Minden más: rendszerhiba, ellenséges adatcsomag, eltávolítandó vírus.

A Digitális Polgári Körök – ez a digitális rezervátum – tehát nem mások, mint az utolsó offline közösség online másolatai. Egy utolsó próbálkozás a rendszer hosszabbítására, kockázatkezelésre, ha a kormányzati kernel összeomlik. Hívek mentés közben.

A beszéd tehát valójában nem Orbán országáról szólt, hanem arról, hogy hol szeretne lenni, ha már nem lehet itt. Az ország közben lassan read-only módba kapcsol. És amíg a beszélő globális politikai felhők között keres új IP-címet, a választók továbbra is egyetlen választ kapnak: 0 vagy 1.

Kérdezni nem lehet. Csak kattintani. Vagy tapsolni.