A figyelem nem semleges reflektor, hanem morális és ideológiai szűrőkkel terhelt idegrendszeri művelet. Amit észreveszünk, és amit nem, az nem egyszerűen tudáshiány kérdése, hanem motivált vakságé: az agy hajlamos elfordulni mindattól, ami felborítaná a már kialakított erkölcsi narratívát.

A szelektív figyelem klasszikus neurológiai tény: az agy csak azt engedi át, ami megerősíti a meglévő sémákat, és aktívan elnyomja azt, ami kognitív disszonanciát okozna. Ezért lehetséges, hogy ugyanazok, akik a kauzalitás teljes rendszerét félresöpörve, a kiváltó okokat, a terror logikáját és az aszimmetrikus hadviselés természetét figyelmen kívül hagyva „tömeggyilkos Izraelről” beszéltek, most hallgatnak. Nem vitatkoznak, nem árnyalnak, nem gyászolnak. Hallgatnak, mert az új események nem illeszthetők be a kész erkölcsi sablonba.

Izraelt civil áldozatok megölésével vádolják, miközben pontosan tudható – vagy tudható lenne –, hogy a Hamász hadviselésének lényege a megkülönböztethetetlenség: a fegyveres és a civil tudatos összemosása, a civil lakosság élő, biológiai pajzsként való használata. De ez még mindig nem a teljes kép.

Az iszlamizmus, a dzsihadista elkötelezettség nem csupán civilek mögé bújik, nem csupán civilekkel álcázza magát, hanem úgyszólván kizárólag civileket támad: szándékosan, módszeresen, gyáván és alattomosan. Nem hadseregekkel vívott harcban, nem katonai célpontok ellen, hanem ünneplő tömegek, családok, gyerekek, idősek ellen. Ez természetesen nem hadviselés, hanem embervadászat; nem politika, hanem totális embertelenség, amelynek brutalitása nem stratégiai melléktermék, hanem ez maga a cél, azaz a terrorstratégia lényege. Ennek figyelmen kívül hagyása semmiféle empátiát nem tükröz, sokkal inkább az analitikus és erkölcsi kudarccal azonos. Relativizálása mesze nem árnyaltságról vall, hanem a totális erkölcsi érzéketlenségről.

És miközben erről harsány ítéletek születtek, most – újra és újra – valódi, egyértelmű terrortámadások történnek, ahol nincs „szürke zóna”, nincs rejtőzködő fegyveres, nincs hadszíntér. Berlin, karácsonyi vásár. Párizs: Bataclan, Charlie Hebdo. Barcelona, Las Ramblas. London: metrórobbantások, Westminster, London Bridge. Nizza. Brüsszel. Manchester. Madrid. Boston. Orlando. San Bernardino. New York. Washington. És most Sydney: tizenhat halott civil, ünnepelni, élni ment emberek, köztük egy magyar származású idős holokauszt-túlélő asszony, aki a náci megsemmisítő rendszerből kimenekült, de az iszlamista terror végül elérte. Itt nincs vita a „ki a civil” kérdéséről. Itt nincs hadijog, nincs front, nincs stratégiai célpont. Csak halottak vannak.

És mégis: csend.

Ez a csend nem információhiányból fakad, hanem szelektív humanizmusból. Abból a gondolkodásmódból, amelyben az együttérzés nem univerzális, hanem feltételes; nem az áldozathoz, hanem az ideológiai hasznossághoz kötött. Ez nem morális álláspont, hanem identitáspolitikai reflex: az agy jutalmazza önmagát azzal, hogy „a jó oldalon áll”, miközben kizárja azokat az áldozatokat, akik ezt az önképet veszélyeztetnék.

És ha nem csak a zsidókat nézzük: mi ez a hallgatás például Szudánról? Tömeges etnikai tisztogatás, éhínség, nemi erőszak, milliós menekülthullám – de nincs zászló, nincs hashtag, nincs erkölcsi önreprezentáció és önigazolás, szerepjáték és pózcselekvés. Mert ott nincs „használható bűnös”, nincs egyszerű narratíva, nincs nyugati bűntudatra építhető dramaturgia. Az agy – és vele együtt a nyilvános morál – elkapcsol.

A szelektív humanizmus nem humanizmus. Az erkölcsi figyelem zavaráról árulkodik: arról, hogy az empátia nem az emberi szenvedésre reagál, hanem a politikai identitás védelmére. Ez így nem együttérzés, hanem morális tribalizmus. Nem értelem, hanem ideológiai automatizmus.

És nem erkölcsi fölény, hanem annak pontos ellentéte: demonstrációja annak, miként asszisztál az agy – önreflexió híján – az igazság elhallgatásához.