Mintha a szervezőknek nem esett volna, le, hogy ez az október 23-i ünnepség alapvetően nem 1956-ról szól, hanem 2019-ről. Erről kellett volna ugyanis. Részben az 1989-et harminc évvel követő évről, részben pedig arról az évről, amelyben a magyar, különösen pedig a nagyvárosi, budapesti társadalom jelentős közösségei végre fellélegezhettek, megélhették, hogy bárminemű tyrannia is fenekedett évtizeden át a kárukra, az a korszak elmúlt.

Ötvenhat ma egy apropó, egy ürügy volt, kellett volna legyen, hogy az a sok ember újra szabad szívvel élvezhesse a városát. Ehelyett jött egy 1956-os iskolai ünnepség temérdek búvalbaszott muzsikával. Annyi kesergés-nyavalygás volt itt, mintha a mai napnak nem fiestának kellett volna lennie, örömünnepnek afelett, hogy a jó legyőzte a gonoszt, a becsületes a tolvajt, a bántalmazottak lerázták magukról a bántalmazót. Az elmúlt hetek társadalmi alapélménye ez volt.

Miért nem tudta ez az ünnepség ezt a középpontba állítani? Igazi hejehuját, nevetést, táncot. Meghallgattam Cseh-Bereményi számát a Budapestet hát..., senki nem mondhatja, hogy nem imádom, nem imádtam születése pillanata óta ezt a dalt, de az senkinek nem tűnt föl, hogy a ma Budapestje egy ezerszer pezsgőbb, élőbb, világvárosibb Budapest, mint ami János és Tamás hajnali féldeci kevertes szürkefalú Budapestje volt?

Ez valami fals nosztalgia, hogy most, amikor végre jó, akkor visszaálmodjuk magunkat abba a szarba, amit csak Cseh-Bereményi dalaival lehetett legalább valahogy elviselni? Hajós, a dalgyáros indíthatott volna, vagy indíthatna akár ezután is slágergyárat, amely a ma Budapestjét énekli meg, nem depisen, nem enerváltan, hanem, ahogyan ez a lüktető multikulturális szexy európai nagyváros ma él, s amelyet kizárólag a vetített háttér hangvétele tudott megidézni. Ehelyett a színpadon nagy bátran elmondta, hogy Karácsony sikere nem selyemzsinór a regnáló hatalom felé, főleg nem létra, hogy majd ebből ő sikeres miniszterelnöki jelölt legyen.

Erre mi szükség volt? Dehogynem selyemzsinór! Naná, hogy az! Dehogynem létra! Majd valahol gyártósoron és nem a politikai boxarénában fogják majd előállítani a holnap miniszterelnökét? Ez amúgy teljesen ellentmond a nemzetközi politikának, ahol gyakorta előfordul, hogy valamelyik nagyváros kipróbált, tapasztalt polgármestere mutat később annyi képességet, hogy a szavazók elhiggyék, hogy miniszeterelnöknek is alkalmas.

De van még egy, sokkal fontosabb szempont. Amikor a pár hete még ördögi hatalomtechnikáiról híres Orbán Viktor, túl egy-két kínos és védhetetlen szitun, amelyben éppen hogy nem a társadalom fölé hosszú fenyegető árnyékot vetve emelkedő gránitszobor, hanem ütődött kapkodó (már mindenki elfeledte tőle a “sas nem kapkodik legyek után” dakota mondást?) és főként önmagát nevetségessé tevő helyzetben mutatkozott, a most fazonját kereső ellenzékben valaki azt mondja, hogy nono, itt nincs ám ambíció senkiben, hogy elvegye a főnök játékát (inkluzíve a 3000 ezer milliárdjával együtt), hanem itt aranyos meghunyászkodásra vagyunk ám roppantul felkészülve! Na én ennél a pontnál komolyan elszomorodtam.

Mennyi kell még a belvárosi zsúrfiúknak, hogy megértsék, ez a “nem-nem selyemzsinós, aztán meg semmiképpen sem létra” szöveg egy olyan embernek, amilyen Orbán és sajátos befülledt mikrovilága, a gyengeség jele. Ahonnan amazok jönnek egy csibészeltető, paríroztató civilizáció.

Nem odabent a Zeneakadémián, ahol most Orbán elrebegett egy színtelen beszédet, hanem kint a Nagykörúton, ahol szintén Orbán, csak éppen a 2006-os, masírozott. A hozzá hasonlóknak a lovagiasság, még ebben a totál félreértett formájában sem tiszteletet ébresztő gesztus, hanem az agyhalott, hatalmi inkompetencia szinonimája.

Ha eddig orosz rulett ment, akkor ne vegye már elő az ellenzék a Feketepéter kártyáját, mert elsírom magam! A vas most meleg, most tessék ütni. Orbán nem találja a helyét, a szerepét, és ő (meg gondolom Pintér Sándor) aki a leginkább tudja, hogy miért váltott át csicska üzemmódra. Miért lett olyan cuki, hogy akár betegesen imádott stadionjait is beáldozná egy népszavazáson, ha ez az ára hogy hatalmon (és vélhetőleg szabadlábon) maradjon.

Boldog vagyok, hogy Karácsony Gergely visszaszerezte a Budapestieknek a várost. Magyarországnak a köztársaságot. Köszönet érte. A dögrebőgő nyavalygás után elmondott beszédében végre volt energia, üzenet, okos megjegyezhető szlogenek. Igaz, ez egy régivágású szabaddemokrata beszéd volt, sok állati rokonszenves társadalom és politikaelméleti kategóriával. A szabadság, szolidaritás, emberi jogok olyan műfajok, akár a szex, amiket gyakorolni kell, beszélni róluk felesleges: a hasonlatta szemben ugyanis absztrakt dolgok és unalmasak. Aki nem diplomázott belőlük, azoknak magas is. Meg aztán, Karácsony zöld polgármester lenne. És ez nem zöld beszéd volt a nagyonis konkrét 25 fokos októberi estén. De ami a személyéből áradt, az átvitte ezeket a gödröket. Ezt az energiaszintet tartva kell erőteljesnek, kérlelhetetlennek lennie. És soha sem kiengedni, hiszen láttuk már, az ellenfél harcmodorába minden szabályon kívüli eszköz belefér.

Március 15-ére bulit kérek, jókedvet, új fiatal arcokat a most új politikusok mellől. Az agit-prop szakkör szervezőit, kiknek a műsor dekadens dramaturgiája volt köszönhető, ne engedjék színpadhoz közel. Olyanokat hívjanak, akik értik ezt a kort. Meg a demonstráció mibenlétét.