Tisztelt Uram!

Nem tudom, volt-e ideje leülni mostanában a tévé elé, vagy esetleg belelapozott-e valamelyik napilapba, de talán valamilyen csatornán Önhöz is eljutott a hír, miszerint ezrek vonultak a hírhedt hatvanpusztai „mezőgazdasági telephelye” elé. Ön bizonyára tudja, miről beszélek, hiszen bár papíron csak egy szerény gazdasági létesítmény, a valóságban aligha hasonlít azokra az alföldi TSZ-majorokra, amelyekben annak idején a becsületes magyar ember robotolt. Hatvanpuszta egy palota. Egy olyan palota, amely elvileg az Öné, gyakorlatilag meg ki tudja.

Megmondom őszintén, ahogy néztem a képeket, nem is azzal foglalkoztam, hogy milyen pofátlan gazdagságot, milyen átlagembernek elérhetetlen világot tükröz ez a hely. Végig azon gondolkodtam, vajon Ön mit érzett, amikor látta a kapuja előtt tolongó emberekről készült képeket. Volt bármiféle szorító érzés a gyomrában? Valami halvány szégyenérzet, hogy a nép nem csodálni jött a birodalom falait, hanem kérdezni, számonkérni, tiltakozni? Nem érezte úgy, hogy valami félrement, hogy valami nagyon nem stimmel? Hogy most azért van miért pironkodni?

Nézze, én nem vagyok se politikus, se oligarcha, csak egy ötgyerekes magyar vállalkozó, aki megpróbált tisztességgel boldogulni ebben az országban. De még én se tudom megállni, hogy ne kérdezzek, amikor az Ön fantasztikus anyagi felemelkedését és jelenlegi gazdagságát látom. Kész gazdasági csoda! Fantasztikus, hogy a hatalom közelében hirtelen minden sikerül. Vajon mi a titka? A vonzás törvénye? A szerencsés csillagzat? Vagy azért az segített a helyzetén, hogy Orbán Viktor édesapja? 

Mondja, nem szégyelli magát, amiért az ország jelentős része úgy gondolja, hogy az Ön fia – és most már az unokái, sőt az unoka veje is – nemzetünk közös vagyonát saját családi vagyonná alakította át? Nem fáj ez egy apának? Nem volt egy pillanat sem, amikor elgondolkodott azon, hogy mindez megéri-e? Hogy az a név, amit egykor talán tisztelettel ejtettek ki, ma már inkább szitokszó?

Az Ön vállalkozása, a Dolomit Kft. is egészen rendkívüli pályát futott be. Pártpénzből alapították, majd tízmilliárdos állami megrendelésekkel segítették.

Nem gondolja, hogy ez így ebben a formában kicsit visszatetsző? Vagy az, hogy állami szabályozásokkal, forgalmirend-változtatásokkal ellehetetlenítették a konkurenciát?

Tudom, hogy ezeket a dolgokat nálunk nem illik feszegetni, de hátha mégis van értelme. Hátha még van ott belül egy ember, aki tudja: ez így nincs rendben.

Nem lett volna jobb megmaradni abban a szerény, de tisztességes életben, amelyet még maga Orbán Viktor is oly gyakran emleget, amikor szóba kerül a gyerekkora? Nem lett volna jobb inkább becsületre, mértéktartásra, szolgálatra nevelni azt az embert, akit ma a legtöbb magyar 15 év szolgálat után nem tisztel, nem becsül, hanem tolvajnak tart?

Tudja, vannak dolgok, amiket nem lehet visszacsinálni. De ahhoz még nincs késő, hogy belássák: elég volt! Elég a luxusbirtokokból, a leosztott közpénzekből, a nepotizmusból! Elég a gőgből. Mert a nép nem buta, csak türelmes! Egy ideig.

És ha már apák és fiúk: én a magam öt gyermekét nem arra nevelem, hogy mindenkin átgázoljanak, hanem hogy vállaljanak felelősséget a tetteikért. Vajon Ön mire tanította a sajátját?

Tisztelettel: Felföldi József