A „nemzeti szuverenitás tanulmányozása” nevű fedőművelet mögött politikai alvállalkozók gyártják a legendákat, miközben kiszervezik az autonómiát.

De a diktatúra végjátéka ott kezdődik, amikor már a saját képére formált tudományt sem tűri. Amikor nem átírni akarja a bölcsészetet – hanem eltörölni. Nem meghajlítani, hanem szétverni. A mítoszgyártás sosem volt öncél: csak a gondolkodás kiiktatásának leghatékonyabb módszere. A mítosz nem a hitért van, hanem a kérdés elnémításáért.

Ugyanis a diktatúra egy dolgot nem bír elviselni: ha gondolkodnak róla. Nem vele. Nem érte. Nem az ő nyelvén – hanem róla. Ezért nem fél attól, aki hazudik neki. A hatalom attól fél, aki igazat mond róla. Aki nem simul bele, hanem körbejárja. Nem visszhang, hanem kérdés. Ez a végső veszély.

Ez történt most is: a Hun-REN átszervezésével, a Bölcsészettudományi és Társadalomtudományi Intézetek szétbontásával és kiüresítésével az orbáni rezsim bejelentette, hogy már a saját díszleteit sem képes elviselni. A diktatúra nem a kritikus véleménytől retteg – hanem a reflexiótól.

Zeusz sem disputált Prométheusszal. Nem küldött opponenseket – odaláncoltatta egy sziklához, és rászabadította a keselyűt.

A mai keselyűk: egy félhülye miniszter, egy teljesen hülye államtitkár, vagy egy Állami Szétverőszék. Néha megjelenik néhány önmagától vagy természetadta módon autolebutított, sajtósnak álcázott állami tartozék is, biztos, ami biztos. A szikla: a költségvetési zsarolás. És a tűz? A gondolat. A tudás. Ez marad a legfőbb bűn.

A hatalom nem vitázik. A hatalom finanszírozza a saját kultuszát, hallgatást vásárol, és gyűlöli azt, aki nem róla beszél, hanem róla gondolkodik. Mert aki gondolkodik róla, az már tárgyként kezeli. És ilyenkor a hatalom ősi reflexe lép életbe: tűzparancs! – modern változatban: „strukturális átszervezés”.

A filozófus nem tapsol, hanem kérdez. A történész nem hirdet, hanem kutat. A társadalomtudós nem szolgál, hanem értelmez. Ezért kell őket leválasztani, kiéheztetni, eltüntetni, mint valami gyulladt vakbelet a nemzeti testből. Mintha nem ők őriznék a valósághoz való reflexió utolsó képességét.

A hatalom sok mindent elvisel – ha lopnak körülötte, ha buknak a projektek, ha kínosak a figurák, ha recseg a rendszer. Egy dolgot nem: ha valaki elkezd gondolkodni róla.

Minden diktatúra gyűlöli a tudást. A nácik elbocsátották a professzoraikat. Sztálin kivégeztette a történészeket. Mao könyveket égetett. Ceaușescu átírta a történelmet. Iránban a forradalom után az egyetem lett az első számú ellenség. Putyin Oroszországában az egyetemeket „hazafiasították”. Erdoğan kirúgatott 5500 oktatót, és pártkatonát ültetett a rektori székbe.

Most Orbán is ezt teszi. De ez már nem építkezés – ez bontás. Nem formaadás – hanem agónia. A hatalom most már nem díszletet gyárt, hanem pusztít. A tudomány felszámolása nem az uralom jele – hanem a félelemé.

A gondolkodás nem harsány, de mélyre megy. Mint egy csákány a szobor talapzatába. Előbb csak recseg. Aztán eldől.

És a lábjegyzetek már íródnak.