A Kárpát-medence mint politikai kategória nyilvánvalóan „nagymagyar” gondolkodást fejez ki, azt, hogy Szlovákia és Horvátország egész területe, illetve Románia nyugati fele és Szerbia északi része valahova tartozik, ahova Románia keleti fele és Szerbia középső és déli része nem, hogy a magyar miniszterelnök Románia nyugati felének építését elválasztja Románia keleti és déli részének, Szerbia északi részének építését középső és déli részének építéséről építéséről és így tovább.

Az, hogy „aki jóban van a magyarokkal, az jól jár”, igazi arrogáns üzenet, mint ahogyan az is, hogy a románok értsék meg, hogy nekünk 1918-on nincs mit ünnepelni, és mindez a román állam területén elmondva.

Ez az előadás a politika nemzetközi normáihoz képest igazi arcátlanság. Ebben azonban nincs semmi új, Orbántól és a Fidesztől hosszú évek óta ezt halljuk. Ez a szomszéd országokkal vívott hidegháború nyelve, a nekik szóló hadüzenetet ismételte meg Orbán. Ez a szöveg megmozgatja a tusványosi közönség szívét-lelkét, alighanem a hazai Orbán-hívekét is, viszont ezen túl semmi esélye nincs bárminemű megvalósulásra: a román, a szlovák, a szerb állam vezetői országukat nem a Kárpát-medence részeként látják, ha készek is pragmatikus együttműködésre Orbán magyar államával.

Ehhez képest új csak, de néhány éve már napirenden van a Nyugattal szembeállított Közép-Európa, elsősorban a visegrádi országok együttese. Azért néhány éve, mert az Orbán által 2015 elején felvállalt menekültellenességet vették át tőle egymás után a visegrádi országok antiliberális politikai erői, kezdve Kaczyński-párttal Lengyelországban, majd később Andrej Babiš cseh pártjával (amely nem annyira keresztény-nemzeti, hanem inkább korrupt mivoltában áll közel Orbánhoz), és végül a legkevésbé közeli szlovák Smerrel. Mindenesetre a keresztény szellemét őrző Közép-Európát állítja szembe Orbán a kereszténységét vesztett Nyugat-Európával. Orbán családfelfogásának a katolikus lengyel és szlovák államban lehet némi visszhangja, bár az abortusz szigorításával szemben mindkét országban erős mozgalmak lépnek fel. Az erősen szekularizált cseh társadalomban viszont ennek semmi esélye. A „nemzetek Európájának” orbáni doktrínája visszhangra találhat Lengyelországban és Csehországban, az euróval fizető és egyértelműen uniós elkötelezettségű Szlovákiában azonban aligha. Egyedül a menekültügy egyesíti a négy országot, sőt állítja úgy-ahogy melléjük a Kurz-kormány vezette Ausztriát is, még ha ott nem is olyan régen menekültpárti zöld államfőt választott is a csekély többség.

Orbán végül a közép-európai léptékből is kiemelkedve egész Európára hirdette meg az antiliberális hatalomátvételt a következő európai parlamenti választáson. Ez volt a másik világos hadüzenet a szombati beszédben.

Az Európai Bizottságot tekinti fő ellenfélnek, a liberalizmus és a baloldaliság fészkének (még azt is képes volt mondani, hogy az Európai Bizottság szocializmust épít Európában). Amióta 2010-ben átvette a hatalmat, és nekilátott a Nemzeti Együttműködés Rendszerének nevezett önkényuralom építésének, Brüsszel és Washington voltak az ellenségei (Moszkva, Varsó, Ankara, Baku és München pedig a szövetségesei). Brüsszel a kormányalakítás másnapján megtagadta hozzájárulását a további eladósodáshoz, majd rendre számon kérte rajta az EU demokratikus és piacgazdasági normáit.

A Brüsszel elleni harc nem más, mint a korlátlan hatalomért vívott harc, a liberális demokráciával szembeszegezett önkényuralmi modell nemzetközi elfogadtatásáért vívott harc. A menekültügy azért fontos neki, mert Brüsszellel csatázhat vele kapcsolatban, és ugyanakkor maga mellé állíthat több millió magyar választót (akik nem találnak vele szemben fogódzót az elgyávult ellenzéki oldalon). De a menekültügy – melyet a jövő évi EP-választás egyetlen kérdéseként jelölt meg – valójában arról szól: sikerül-e antiliberális többséget elérni az új Európai Parlamentben, ami annak elfogadtatását jelentené, hogy az EU nem mélyül tovább, sőt csökkennek az uniós intézmények jogosítványai, az európai integráció megreked és visszájára fordul. Néhány éve már leírtam, hogy Orbán nem kilépni akar az EU-ból, hanem fel akarja azt számolni, megfosztva azt lényegétől, szupranacionális integráció voltától.

Az Orbán-beszéd a magyar demokraták számára az eddiginél is világosabbá tette: ha másutt nem is, az EP-választáson van keresnivalónk. Az országgyűlési választáson, az elmúlt hetek időközi választásain semmi esélyünk nem volt, s fölöttébb kérdéses, hogy az önkormányzati választáson lesz-e.

Ezeken a választásokon magunkra vagyunk hagyva.

Az EP-választáson azonban egy frontban vagyunk Európa demokratáival a német CDU-tól és SPD-től és Macron francia demokratáin, a spanyol, holland, svéd, belga liberálisokon, szociáldemokratákon és kereszténydemokratákon át az osztrák, horvát vagy cseh szociáldemokratákig, lengyel polgári platformosokig, szlovák és lengyel liberálisokig. Mindazokkal, akik a tovább integrálódó Európa mellett vannak. Ha valamikor, hát ezen a választáson lesz értelme a kampánynak számunkra Magyarországon is.