Több irányból is lehet kezdeni a Fidesz kilépésének magyarázatát, mert az esemény több folyamat metszéspontjában áll.

Az egyik a populizmus és a hagyományos nyugat-európai politika átalakulása. A nyolcvanas-kilencvenes és a korai kétezres évek úgy teltek el, hogy a fejlett Európa országainak pártjai között a különbségek szép lassan elmosódtak. Balközép, jobbközép, középközép, liberálközép és radikálközép pártok uralták az európai politikát. A 2008-as válság véget vetett ennek, mert megjelentek mindenütt olyan politikusok és olyan pártok, akik jobbra vagy balra, de azt hirdették, hogy radikális, a hagyományostól határozottabb politikával meg fogják oldani a jelen nagy problémáit. A brexit és Donald Trump elnöksége a példa arra, amikor ez nem egészen úgy sikerült, ahogy az elején ígérték. Emmanuel Macron elnöksége pedig arra példa, hogy egy kellően okos vezető a karizmatikus vezetésre épülő populizmust (köszönhetően a francia alkotmányjogi berendezkedésnek is) képes lehet egy ciklus alatt konszolidálni.

A hagyományos pártok mindenütt védekeznek. Kétféle módon: az egyik a koalíciókötés, a másik pedig olyan témák keresése, amelyekkel profilírozhatják magukat. Nehogy azt higgyük, hogy a migráncsok, a rezsidémon meg Soros olyan egyedi jelenség. A politika mindenütt keresi az ilyen műbalhékat, csak fejlettebb politikai kultúrájú országokban nem lehet ennyire primitíven csinálni. (Mondta a tankönyv, aztán jött a brexit…). Különösen a benelux és a skandináv államokban Macron jobboldali-liberális határozottsága sokaknak tetszik. Orbán autoriter, vállaltan és vallottan illiberális politikája ezért az ottani EPP tagpártoknak kényelmetlen. Hiszen nekik nem fűződik Orbánhoz gazdasági érdekük, mint a németeknek, viszont balról és középről is támadhatóvá válnak, ha közösséget vállalnak Orbánnal.

Ettől a kérdéstől a német politika sem mentes, hiszen gazdasági érdek ide vagy oda, a rendszerváltáskor és utána születettek, akik még a 68-as eszméken felnőtt szüleiknél is liberálisabbak (legalábbis több kérdésben azok) jönnek be a politikába, a következő német kormányban alighanem minden eddiginél erősebb pozíciókkal lesz ott a zöldpárt, és erre a folyamatra valamit a CDU-nak is reagálnia kell. Manfred Weber (aki ugye CSU tag) ebben a kísérleti nyúl szerepét kapta, de a mostani történések Berlinben és Münchenben is kapnak figyelmet. Ki kell találni, hogy Merkel utódja hogyan álljon Orbánhoz, ha Orbán nem teszi meg nekik azt a szívességet, hogy 2022-ben megbukik. Márpedig jelentős valószínűsége van annak, hogy nem fog megbukni, de ha meg is bukna, tényező maradna.

Mi sem egyszerűbb tehát, dobjuk Orbánt! Ahogy azt Móricka elképzeli. Ugye, a politika ennyire egyszerű megoldásokból áll, nem? Dobjuk csak el azt az Orbánt, aki a Kárpát-medence legjelentősebb politikusa, akivel a német iparnak évtizedes bejáratott együttműködése van, akinek az embereit ismerjük. Ráadásul folyamatosan Putyinnal és Kínával boltol, amelyet persze csinál Németország is csak Orbánnal nem azt a viszonylag egyenrangú játszmát játsszák Moszkvában és Pekingben, mint a németekkel, hanem a vazallus típusút. Orbánt pedig folyamatosan emlékeztetni kell rá, hogy nem fekhet le teljesen az orosz és a kínai befolyásszerzési kísérleteknek. Ha Orbánnak nem marad veszítenivalója, akkor azzal gyakorlatilag odadobják az EU egyik logisztikai szempontból kulcsfontosságú országát valamelyik keleti nagyhatalomnak.

Azért se lehet csak úgy eldobni, mert ott van Guy Verhofstadt, aki EP viszonylatban is furfangos kavarógép, és pártja a Renew Europe (RE) mögötte Macronnal. Az egy ugyanolyan heterogén társulat, mint az EPP. Közös bennük, hogy egyik se tud többséget alkotni, mert közöttük van létszámban a szocdem tömb. A RE megerősödésével az EP politika bonyolult, három erős szereplő taktikázását igénylő játékká vált, amelyben az a 13 szavazat, amelyet Orbán irányít, messze nem elhanyagolható. Nagyságrendileg kb. ennyi képviselő fenyegetett kilépéssel arra az esetre, ha a Fideszt nem távolítják el.

Ha ugyanezt a szavazatmennyiséget az RE jobb széléből kell kiudvarolni az végtelen mennyiségű szívességet és leköteleződést jelent. Orbán ilyen szempontból olcsóbb volt, egész mostanáig, hiszen a kilépéssel fenyegetőzők egyenest Macron és Verhofstadt karjaiba szaladtak volna. Ezt az árat pedig Orbán szavazataiért nem lehet kifizetni.

Szinte biztos, hogy most egy lazább partnerséget fognak kialakítani. Orbánnak kicsit több játéktere lesz, viszont az emberei ki fognak szorulni olyan helyekről, ahol most EPP tagságuk miatt vannak. Szájer távozásával ez már olyan nagy veszteséget nem jelent, a Fidesz többi EP képviselője jelentéktelen politikus. Az angol torykkal korábban már volt hasonló megállapodása az EPP-nek és most is meg fogják ezt kötni. Nyilván ezt majd úgy kell szervezni, hogy az Orbántól látványosan elhatárolódni akaró pártok érdekei se sérüljenek, de biztos lesz rá megoldás. Engem az se lepne meg, ha Szájer ebben mint valamiféle háttérdiplomata pár hónap pihentetés után újra feltűnne.

Összességében született egy mindenkinek nagyjából jó kompromisszum. Szokás szerint mindenki bejelenti, hogy győzött. Weber elmondhatja, hogy vele nem lehet packázni, az EPP nyugat-európai kisebb tagpártjai elmondhatják, hogy kipaterolták Orbánt az EPP-ből, mert ez kérem egy értékközösség, Orbán elmondhatja, hogy otthagyta ezt a liberális fertőt, a magyar ellenzéki EP képviselők is elmondhatják, hogy Orbán Brüsszelben vereséget szenvedett.

Aztán majd szép csendben kialakítják az új modus vivendit.

Ebben persze még lehetnek kockázatok, kérdés, hogy Orbán csapódik-e majd máshova, de az egy másik történet. A mai célt, hogy mindenki nagyobb arcvesztés nélkül kijöhessen ebből a helyzetből, elérték, mindenki elégedett.

(Diétás Magyar Múzsa)