Igaz, ennek hitelességét többen kétségbe vonják, és nem is ok nélkül. Gusztustalannak tartják ugyanis, hogy valaki, aki azért eddig elég jól megélt az orbáni rezsimből, csak most vette észre, hogy jé, de hát itt undorító antiszemitizmus, rasszizmus van! És hogy ez igazából Orbántól ered. Indokolt tehát rákérdezni arra, hogy ugyan hogy nem vette észre ugyanezeket a vonásokat a Soros-plakátoknál, a migránsok elleni folyamatos uszításokban, a „homogén nép vagyunk” emlegetésében, a romákat érintő kárpótlások ocsmány kezelésében, és még sorolhatnánk.

Ez mind jogos kritika, mégis azt kell mondanom, hogy nemcsak megmagyarázható az eddigi hallgatás, de ebben a helyzetben nem érdemes hosszasan felhánytorgatni.

Azért megmagyarázható, mert szociológusi szemmel nézve (márpedig Hegedűs szociológus) fontos vonása volt az előző időszaknak, hogy abban mind az antiszemitizmus, mind a rasszizmus csak szemérmes módon, kódolt formában volt jelen.

Sorosról pl. nem volt odaírva a plakátra, hogy "zsidó fajú" vagy "Mózes-hitű", mint 44-ben lett volna – ezt a hátterét abból kellett kitalálni, hogy "amerikai spekuláns".

A szegregált iskolákba kényszerülő romák kárpótlásáról szóló törvényben sem mondták ki a származást: ott is csak a helyzetet írták körül.

Amikor a hajléktalanokat kriminalizálták, akkor sem mondták ki, amit a „köznép” bármikor szívesen megfogalmaz, miszerint ez a társadalom szemete, csupa életképtelen selejtes „véglény”, nem érdemesek rá, hogy emberekként kezelje őket az állam.

Amikor Orbán a "mi homogén nép akarunk maradni" formulával fejezte ki ugyanazt, amit azután most Tusnádfürdőn egyszer csak ki is mondott, az is csak egy (képzeletbeli) végeredményre utalt, és nem fogalmazta meg a „fajkeveredés” tiltását, mint szükséges módszert. (Ami viszont a neonáciknál evidencia: a 2016-os III. Nemzeti Népesedési Konferencia vendége, Nick Griffin, a Brit Nemzeti Párt volt elnöke pl. nyíltan megfogalmazta: „Ki kell mondanunk, hogy fehér, keresztény gyermekeket akarunk országainkba, és nem afrikaiakat, muszlimokat vagy cigányokat!” Nahát, Orbánnak hat év kellett ahhoz, hogy vegye a bátorságot, és engedelmeskedve a felszólításnak, maga is gyakorlatilag ezt mondja ki.) 

Hegedűs Zsuzsa viszont, szociológusként okkal gondolhatta úgy, hogy a kódolt formának kisebb a társadalmi hatása – hiszen annak valóban kevesebb a mozgósító ereje.

Amikor azonban Orbán beleokádta a levegőbe a kulcsszót: a "fajok" kifejezést, ráadásul félreérthetetlen kontextusban, a keveredés tiltásával összekapcsolva, na az már egy sokkal erőteljesebb mozgósítás. És bár az is egyértelmű volt, hogy itt a színesbőrűek, a menekültek csoportja a célpont, az egész gondolati konstrukció a náci fajelmélet és konkrétan a zsidótörvények alapelvének nyílt hangoztatása. Ennyiben pedig Hegedűst személyesen is eltalálta.

Aki ettől azonnal megszüntette a lojalitását, és azt választotta, hogy nem fogja Orbán kedvéért a saját családját szembeköpni.

Ami már csak azért is becsülendő, mert ott látjuk mellette az ellenpéldát, Köves Slomó személyében. Maga a gesztus pedig mindenképp sokkal nagyobb súlyúvá vált attól, hogy végre a nyíltság és az egyértelműség eddig kórosan hiányzó felmutatását kaphatta meg belőle a társadalom. Ez pedig elég ahhoz, hogy eltekintsünk az ezt megelőző hallgatástól.

Amelyen egyébként a társadalomnak mit sem kéne csodálkoznia, hiszen ha létezik valami, ami jellemzően magyar viselkedés, az az, hogy valakiben csak attól érik meg a felháborodás, ha a gyalázat őt személyesen is utoléri. Hogy mást ne mondjak: Bánk bán is csak akkor látta meg a merániak mocskosságát, amikor a felesége vált ennek az áldozatává. De amikor meglátta, akkor lépett is, és ettől igen sokan a mai napig nemzeti hősként tisztelik.

Ma tehát éppenséggel Hegedűs Zsuzsa játssza Bánk bán szerepét, a fellépése pedig a nyilvánosságban tényszerűen fordulatot jelent. És nem is kicsit. Már csak azért is revelatív, mert ilyesmi az Orbán köréhez szorosabban tartozóktól semmiképpen sem várható.

Az ország felett uralkodó maffián belül nem jöhet létre olyan helyzet, amelyben valaki azért robbant belülről, mert úgy érzi, hogy a Vezér folyamatosan elárulja a közös eszmét, és mert ő megelégelte az ebből eredő, morális nyomást.

Az ő körükön belül senkinek nincs miért morálisan csalódnia, mert nincs eszme, és lelkiismeret sincs, amely ébren tartaná a morált. A hatalmon lévőket a bornírt és előítéletes, rosszhiszemű gondolkodáson kívül semmiféle, részükről komolyan vett elvi-politikai meggyőződés nem köti össze. Ami kovászként van jelen köztük, az kizárólag a hatalmi ambíció és a közösen lopdosott pénz. Közülük tehát látványosan legfeljebb az fog látványosan robbantani, akinek Orbán úgy lép majd rá a tyúkszemére, hogy attól a birodalmának eresztékei kezdenek fájni.

Ezért bír különös jelentőséggel Hegedűs Zsuzsa gesztusa, amely most egyértelműen azt üzente a társadalomnak, hogy Orbán korántsem olyan tiszta és szűzies nemzetmentő, mint amilyennek látszik. És ami még fontosabb: az, hogy a hatalma rendíthetetlen, annyira nem áll, hogy hiszen belülről kapta a legnagyobb pofont. Egy saját embere szállt szembe vele, és mondta ki róla, hogy elvtelen. Ami alkalmasint többet érhet, mint az „egyfolytában csak loptok!” vádja, amelyhez azért van két füle a magyarok többségének, hogy az egyiken bemenjen, és a másikon jöjjön ki.

Ez viszont most benne ragadhat a fülekben, és ha van egy kis szerencsénk, még fel is gyorsíthatja a folyamatot, amelyet Orbán oly látványosan elindított a tusnádfürdői elszabadulásával, és amely mindenképp csak a bomlás kezdete lehet.