Jó lett volna nyugati polgárnak lenni, körülöttem szinte mindenki olyan országban szeretett volna élni, mint amilyenek a nyugati országok voltak, a nyugati filmekért, autókért éltünk-haltunk, ami meg orosz volt, azt lenéztük, kiröhögtük. A kötelező iskolai, orosz nyelvórákat is. A hivatalos politika mondhatott bármi rosszat a Nyugatról, tudtuk, hogy hazugság. Képzeletünkben a Nyugat volt az a hely, ahol jó volt élni, a Kelet, ahol muszáj. Örök, végtelen és elérhetetlen álom – ez volt számunkra a Nyugat.

A rendszerváltással aztán hivatalosan is nyugati ország lettünk, némi önbecsapással annak is tarthattuk Magyarországot, de ez az amúgy is bizonytalan új hovatartozás és önazonosság érzet csak húsz évig tartott, és közben egy percre sem erősödött, nem ívelt fölfelé. Logikusan következett be a katasztrófa: 2010 óta ismét Kelet vagyunk, egyre inkább keleten vagyunk. Ezt ugyan ma azok a fiatalok, akik egykor mi voltunk, valószínűleg nem így érzik, de szerencséjükre, afféle kárpótlásként, nekik ott van a szabad utazás joga és a McDonald’s.

A csatolt fotó vélelmezett európaiságunk és a körülöttünk nagyon is valóságosan erősödő sötétség lenyomata. Az ország ékkövének tartott Budapest ma néhány turista rezervátumon kívül ütött-kopott, ezer sebből vérző, a saját lakosainak is mind inkább megfizethetetlen, hanyatló város. Haldoklónak is mondhatnám. És nem a „liberális dekadencia” pusztítja, hanem a felcsúti banditizmus. Bevételeitől megfosztva, koszban, piszokban fürdik, nyaranta pöcegödörként bűzlik, és mintha az utcáin zombifilmet forgatnának, a fél város a kukákat és szemétládákat túrja. Ezek a segítség nélkül vegetáló emberek az utánuk maradt mocsokkal együtt a rezsim igazi arca, legbelső értelme és tartalma. És mi is velük együtt pusztulunk, ahogy érzéketlenné válva elosonunk mellettük. Budapest sorsa Magyarország, mindannyiunk közös sorsa.

Hiszek az érzéseimnek, ma ugyanúgy, ahogy egykor hittem. Akárcsak fiatalkoromban, keserűség és kisebbrendűségi érzés tölt el, amikor olyasvalakitől búcsúzom el, aki Nyugatról jött, Amszterdamból, Berlinből, és oda is megy haza. Míg együtt vagyunk, mint régen, újra a rezsim szégyenbélyegét viselem magámon, éppen csak közben elmúlt az életem. Az ő társaságukban mindvégig tudatában vagyok a mi saját életünk esszenciális alacsonyabbrendűségének. Hogy érthető legyek, arról az országról beszélek, ahol a minap is így szóltak hozzám: „A Brüsszel elfoglalását célzó hadművelet második fázisát ezennel megnyitom”. Ez az ócska, züllött propagandanyelv, s immár tizenöt éve. A nyelv mögött meg a hasonló szándék és gondolat. Ezen a nyelven terveznek végleg kiírni bennünket a nyugati civilizációból. 

A szabadság határai most még ugyan tágabbak, mint Kádár idején, de amit a Nyugat nekünk adhatott volna, lelki, szellemi átalakulást, az elmaradt. Magabiztosság és öntudat helyett lett rengeteg aggodalom, félelem, hogy mi lesz velünk, a rezsim milyen jövőt szán az országnak. Semmi jót. A hatalom hangja egyre fenyegetőbb, tolakodóbb, egy ideje a szokásosnál is mélyebbre fúrja magát belénk – érzi, hogy a helyzete ingatagabb, mint tavaly ilyenkor volt.

Egy alkalommal megkérdezték Gandhit, mit gondol a nyugati civilizációról. Azt felelte, hogy „az nagyon jó gondolat lenne”. Szellemes, nekünk azonban a Nyugat nagyon is valóságos, csakhogy az önkényuralom is az, amiben élünk, márpedig mint nyitott végű rendszer, önmaga védelmére hajlandó lehet bármilyen eszközt felhasználni. Csak egy eltökélt, most először szembeszállni is kész nemzet lesz képes sikerrel megvédeni magát. De ha 2026-ot is elveszítjük, mint másfél évtizede mindent, vagy már odáig se jutunk el, mert a magyar társadalom folytatja semmiben nem egyetértő, áldozatot, önmérsékletet nem ismerő, önfelszámoló létezésmódját, akkor a hatalom pribékjei egyenként fogják kiitatni velünk a méregpoharat.    

(fotó: s budapesti Andrássy út, a magyar Champs-Élysées)