Minél sebzettebbek vagyunk, annál inkább szól az életünk a sebeinkről, mint a valóságról. A sebeink meghatározzák az érzéseinket, a gondolatainkat, a közérzetünket, azt, hogy mire figyelünk, mennyire vagyunk érzékenyek, sőt a fizikai állapotunkat is. A sebeink miatt torzultan látjuk egymást, a helyzetünket, az életet. Ezért ne higgyünk magunknak. Ne hallgassunk magunkra, mert gyakran a sebeink talaján és nem a realitásén állunk.

Mindeközben bízhatunk magunkban, mert többek vagyunk a sebzett világunknál. Tehát bízzunk magunkban, de higgyünk magunknak. A sebzettség átmeneti szakasz, nyughatatlanság két helyzet között. A sebzettségeinkben ellentétek feszülnek egymásnak, ám éppen ezekből nyerhetünk éltető energiákat, amelyek aztán a gyógyuláshoz segíthetnek. Ez azt jelenti, hogy a fájdalmat csak annyira kellene enyhíteni, hogy elviseljük, amíg dülöngélünk az egyik helyzetből a másik felé. Szükségünk van a lázra, a fájdalomra, a szenvedésre, mert az mutatja meg nekünk még másnap is, hogy tulajdonképpen még mindig elviselhetetlenek vagyunk önmagunk számára. Hadd ismételjem magam: aki nem akar szenvedni, tanuljon meg szenvedni. Aki képes átélni elviselhetetlennek tűnő konfliktusokat, valószínűleg nem keresett olcsó megoldásokat ott, ahol nincs olcsó megoldás.

Nem az szennyezi be az embert, ami kívülről jut a szájba, hanem az, ami az emberből származik. Akinek füle van, hallja meg. De az apostolok sem értik, és kérik, magyarázza meg. Akkor Jézus a következőt mondja: Hát ti is oktalanok vagytok? Hát nem értitek? A szívből származik a rossz gondolat – és akkor van egy fölsorolás, hogy mi minden rossz származik az ember szívéből. Majd a befejezés: Mindez a gonoszság belülről ered, és tisztátalanná teszi az embert.

Nekem úgy tűnik, Jézus eme gondolatait még ma sem fogtuk föl. Ez egy kopernikuszi gondolat. Nem kívülről származik a rossz! Nem azt akarom mondani, hogy az ember a rossz forrása, hanem csak annyit, hogy amikor átélünk valamit, valamilyen helyzetbe kerülünk, és azt mondjuk, ez rossz és az rossz, akkor azt gondoljuk, hogy ez a rossz kívülről ért bennünket, és kívülről hatott ránk. Közben a rossz belülről adódik a történéshez és onnan is hat ránk, a szívből. Ezért van az, hogy ha valaki jól lát, akkor az a sötétben is meglátja a jót, a sötétségben is meglátja a világosat. Akinek sebzett a szíve, sötét a szeme, annak minden sötét lesz. Akinek világos a szíve, meglátja a világosságot. Ez a világ annak rossz, akinek a szíve sebzett. Akinek a szíve jó, ép vagy gyógyult, annak ez a világ egyáltalán nem rossz, hanem egy olyan hely, ahol csodák történhetnek. Ahol az ember találkozhat Istennel, ahonnan az ember eljuthat az Istenhez. A Szentföld. Az egész világ szent föld.

Hitünk átalakulására volna szükség. Az átalakulás azonban döntően nem az értelmünk és akaratunk révén történik meg, hanem az érzéseink, az érzelmeink, a vágyaink, a szükségleteink és az ösztöneink nyomán. Ez nagyon kritikusan hangzik a keresztény füleknek. De utalnék valamire: éppen a keresztény közgondolkodás ezekhez a belső emberi tartalmakhoz előszeretettel társítja a szégyent, és nevel bennünket, hogy szükségleteket, ösztönöket, vágyakat, érzéseket szégyenként éljünk meg. Adott esetben alapvető szégyenként, hogy egyáltalán ez létezik bennünk. Miközben a hitünk akkor lehetne termékeny és cselekvésre képes, ha lenyúlunk ezen gyökerekig. Különben, ha nem nyúlunk le ilyen mélyre, akkor elszárad.

Mondok egy történetet. Elmegy a tanítvány a mesterhez, és azt mondja: „Mester, én annyira szeretnék találkozni Istennel! Mondd, mit tegyek?” Mire a mester: "Cselekvésre nincs szükség; vágyakozzál!" „De hát én nagyon vágyakozom az Istenre.” Mire ő: "Jó, majd meglátjuk." Később elmennek együtt úszni. Ahogy úsznak, a mester odamegy a tanítvány mögé, és belenyomja a vízbe. Végül fölengedi. „Ezt most miért csináltad?” - kérdezi a tanítvány, levegő után kapkodva. És akkor a mester azt válaszolja: „Na, látod, ha majd az Istenre úgy fogsz vágyakozni, mint ahogy erre a levegőre vágyakoztál, akkor fogsz is Vele találkozni!”

Nagyon kritikusnak tartom, hogy szinte vágy nélkül vagyunk keresztények. Nincs bennünk az Isten iránti vágy. Ízlelitek a szót? Vágy! Ahogy rászívódsz a csapra a focimeccs után. Úgy, ahogy szeretsz szépen kinézni, mondjuk az esküvődön, mert nő vagy. Nézegetni az esküvői ruhákat. Az vágy! Próbálunk mi előbbre jutni valahogy, de vágy nélkül, anélkül, hogy megtanulnánk szabadon vágyakozni még arra is, ami már a miénk, a hitélet egyhelyben járásához vezet.

A pozitív gondolkodás és életszemlélet nem arra való, hogy megvédjen minket a realitásoktól vagy az élet természetes nehézségeitől. Az önbecsülés, aminek része a pozitívan látni tudás képessége, hatalmas erőforrás, hogy az élet valóságával merjünk találkozni. Vagyis, hogy szenvedjünk, ha arra van szükség, hogy elsirassunk valakit, valamit, ha annak itt az ideje, és önfeledten tudjunk örülni és boldog emberként élni. Tehát a pozitív életszemlélet például abban segít, hogy merjünk és tudjunk gyászolni, ha egy élethelyzet megkívánja, és nem arra, hogy megkíméljük magunkat valamitől, ami természetes és emberi.

Pál Feri atya