A Saul fia című alkotás a gyermeki – legszentebb - őstisztaság megjelenítője, megtestesítője. Sugalmazója is egyben: megmaradhatsz annak, aki Vagy. Csak és kizárólag rajtad múlik, behódolsz-e a sátánnak és a barncsának, avagy sem. Ergo: óriási a felelősségünk. A felelősségem.

A XXI. században is majd’ mindenki – tisztelet a kivételnek! – könnyen beadja a derekát; befekszik, benyal. Ilyen-olyan kis előnyökért, jogokért. Miért is ne? Hagyjanak engem békében, fütyülök rá, hogy kishitlerek maholnap táborokba zárnak akár engem is, szimplán azért, mert más – Ember - vagyok.

De ennyire minden mindegy? Addig, amíg a szomszédot intézik el – akár spicliskedésem „eredményeképpen” -, oda se neki, kit érdekel? Hulljon a férgese. Hogy nem vétettek semmit, ártatlanok? Hiszi a piszi. A szélsőjobb – már megint - a spájzban van. Ám inkább már kezd beszivárogni mindenhova, köz- és magánszférába. Ideális a klíma az újabb (és újabb) diktatúrának. Hát, nem! Eddig és nem tovább!

Nemes Jeles László filmje – Röhrig Gézával az élen – visszaadja a hitünket, igen is, igen is, igen is: folttalannak, makulátlannak, szennyezetlennek is lehet, s kell maradni!

Nem, elsősorban nem miattunk, hanem a lányaink/fiaink érdekében.

Meg lehet bennünket mosolyogni, le lehet bennünket nézni, egy valamit azonban nem lehet: megalázni. Mert föllázadunk! Nem szóban, nem, nem! Az már kevés! Filmmel! Olyannal, mint a Saul fia.

Ami hitet ad, értelmet itt-létünknek. Bődületes erősítőinjekció. A becsületesség, a makulátlanság, a hamv átörökítendő erény, sugározza a csodaalkotás Cannes-ban, egész Európában, e labdacson – idehaza pedig még hatványozottabban.

Úgy mutatja be a barbarizmust, az embertelenséget, hogy át- meg átjár bennünket a katarzis. Miközben számot vetünk önmagunkkal: hogy is állok én velem, veletek? Te, jó Isten!

Beinteni hanyatlásnak, gyarlóságnak – szolidárisnak lenni mindenkivel, aki meg akarnak sérteni, alázni, le akarnak söpörni, akiket ki akarnak rekeszteni, még mielőtt beengedné(n)k őket.

Életben tartó a Saul fia. Most, amikor sokszor tűnik úgy, hogy már nincs remény e mai halálgyári poklokban.  Megadni egymásnak a tiszteletet, a tisztességet, nem „csak” a legvégén, hanem már a kezdetekkor is. S folyamatosan!

Az első (nagy)játékfilmes rendező – s csapatának - alapelve az volt: „megmutatni a megmutathatatlant”. Ez sikerült. Mi több: megéreztetik a megérezhetetlent.

Erre van most a legnagyobb szükségünk!

Szenkovits Péter / teremtuccse.blogspot.hu