Ennek megfelelően nem is „azoknak” akar bizonyítani, a kiábrándult fideszesekre és a (szélső)jobbos ellenzékre fókuszál, őket akarja meggyőzni valamivel. Ezért az a sok ló, meg árvalányhaj. Meg akarja győzni azokat, akik ugyan a pénztárcájukon érzik, hogy Orbán hazudik, de nem mernek másra szavazni, mert a többiek – úgy hallották - idegen érdekeket szolgálnak. Magyar úgy próbálja középre pozícionálni magát, hogy közben elkerüli a politikai taposóaknákat, amelyeket Orbán telepít közpénzen. A Pride is egy taposóakna. Ha Magyar illiberális jobboldaliakat akar bevonzani, akkor nem állhat ki a Pride mellett. Hogyan is nézne ki, hogy Magyar Péter, aki a NER-ből jött, büszke rá, hogy konzervatív családból származik, kínosan ügyel rá, hogy beszédei közben a sok magyar lobogó között mindig csak egy árva EU-s zászló lengedezzen, most „pedofílok” társaságában vonul? Ez az akna, és ezért megy most a magyarázkodás, hogy „ha majd győzünk, minden más lesz, de egyelőre kussolni kell”.

Tehát a választási győzelem érdekében kerülni kell a korábbi ellenzéket (megalázva mindazokat, akik valaha is kockázatot vállaltak, és akik nem tavaly, de mondjuk tizenöt éve léptek ki a Fideszből), kerülni kell a szexuális kisebbségek jogait érintő kérdéseket, kerülni kell a szabad Ukrajnáról szóló párbeszédet, és általában minden olyan kérdést, amelyet Orbán aláaknázott. Tehát mégis csak úgy kell táncolni, ahogy a főnök fütyül. A politikai pragmatizmus felülír mindenféle elvet és mértéket. Beérett a munka, mára a magyar társadalom jelentős része egyszerűen nem is érzékeli, mennyire embertelen, ahogy érez, ahogy gondolkodik.

Magyar Péternek a megbélyegzés, a kirekesztés, az elhallgatás talaján kell újraépítenie a nemzetet. De hogyan is képzelik ezt? A választásokig elfogadjuk, hogy fasiszta törvényt hoztak, hogy a nem heteroszexuálisokat végérvényesen összekötötték a pedofíliával, hogy megvonták az emberek szabad gyülekezési jogát, hogy a miniszterelnök, mint Szálasi poloskának nevezte a civileket, az újságírókat, a bírákat, akiket ki akar takarítani, hogy több százezer embert aláztak és félemlítettek meg, mindezt azért, hogy valahogy elnyerjük azoknak a kegyét, akik számára mindez nem probléma, hiszen egyetértenek. És ha majd megszavaznak minket, akkor majd újra megengedjük a Pride-ot és így tovább. De mi lesz akkor azokkal a homofóbokkal, akik ránk szavaztak? Ők nem fognak majd lázadni? Lesz elég pénz betömni a szájukat? Ezzel a stratégiával sikerül újra a jövőbe utalni egy alapvető problémát: a magyar társadalomból kiveszett empátiát.

Magyar Péterrel ellentétben úgy gondolom, hogy a sokaság napi gondjaihoz (egészségügy, oktatás, adópolitika stb.) hozzátartozik a megalázottság érzése is. Nem leválasztani kellene egymásról ezeket az ügyeket, hanem ügyesen összeboronálni. Nem elhatárolódni kellene, hanem összefogni. Magyar Péterrel ellentétben úgy gondolom, hogy meg kell tartani a Pride-ot, és ki kell állni az LMBTQ+ közösség mellett – és nem mismásolva, hanem egyenesen. Magyar Péterrel ellentétben úgy gondolom, hogy a magyar embereknek joga van kifejezni a haragjukat abban a formában, amelyben kívánják, különös tekintettel arra a körülményre, hogy a demokratikus érdekképviselet és a hatalom kontrolljának mechanizmusait a jelenlegi kormány felszámolta. Magyar Péterrel ellentétben úgy gondolom, hogy a demokratikus választás nem egy ember akaratának támogatását szolgálja, és ezért végre el kellene fogadnia, hogy a sokszínűség nem az ő személyes imágójának ellehetetlenítése, hanem a szabadság megélésének alapvető formája. Magyar Péterrel ellentétben úgy gondolom, hogy káros összemosni 2025-öt 2006-tal, és ellentétben az ő állításaival, pont ez a kommunikáció szolgálja a Fidesz érdekeit.

Magyar Péternek vállalnia kell a kockázatot, hogy ne veszítse el hitelét, és együtt kellene sétálnia mindazokkal, akik a térfigyelő kamerák kereszttüzében is felvállalják akár nemi, akár politikai identitásukat. Mert kizárólag egyetlen üzenet erősíti a nemzetet: You’ll never walk alone!