Sulyok Tamás megmutatta, hogyan kell hűséges államférfiként hősiesen megszabadítani egy mondatot a fölösleges sallangtól.

Először kiírta, hogy Munkácsot orosz rakétatámadás érte, majd – mintha hirtelen megvilágosodott volna – kihúzta az „orosz” szót, és ott hagyta a mondatban a tisztán, árván tündöklő „rakétát”. Egy ilyen mondatban már tényleg csak a rakéta önálló, autonóm döntése ragyog fel: talán a gravitáció indította útnak, vagy egy rosszindulatú szélroham; talán magától repült oda, mert unatkozott az égbolton; talán egy spontán, autonóm rakéta érezte úgy, hogy eljött a történelmi pillanat. De miért ne lehetne akár a Szent Korona vagy az Árpád-sávos zászló is képes önálló, szuverén rakétakilövésre?

Ez nem nyelvcsonkítás, hanem nyelvteremtés. Egy új grammatika alapköve: a „névtelen alany” forradalma. Mint amikor a középkorban a misztikus szerzők csak „Egynek” nevezték az isteni valót. Sulyok is ugyanezt tette: megalkotta a rakéták misztikus teológiáját.

És mit tesz a hálátlan közvélemény? Kötözködik. Pedig itt egy államfő, aki önálló döntést hozott: letette a voksát a nyelv absztrakciója mellett. Mindenki a Kremlt emlegeti, miközben ő Platón szellemében a dolgok tiszta ideáját írta le. Ez nem szervilizmus, hanem metafizika!

Nálunk mindig is szokás volt a valóság szavait „átstilizálni”, de Sulyok ennél messzebbre ment: ő nem átírta, hanem megtisztította a mondatot. A fölösleges nemzetiség megnevezését eltüntette, mert felismerte: a rakéta maga a tiszta idea, nem kell hozzácsapni földi jelzőket.

1956-ban a szovjet tankok „testvéri segítségként” jelentek meg – ők akkor még csak keresték az új nyelvet. 1983-ban a szovjet légvédelem „megállította” a dél-koreai utasszállító gépet, amely bizonyára azóta is ott áll – ez még a nyelvi tapogatózás ideje volt. 1986-ban Csernobil „üzemi baleset” lett – ügyetlen kerülgetés, semmi más. Putyin „különleges katonai műveletet” mondott – ez csupán kötelező orosz házi feladat. De 2025-ben végre megszületett a tökéletes megoldás: a szót egyszerűen el kell hagyni.

Ez a magyar nyelvfilozófia aranykora. Sulyok Tamás felismerte, amit Wittgenstein csak sejtett: „amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell” – vagy még inkább: ki kell húzni.

És most itt vagyunk, 2025-ben: a köztársasági elnök nem folytatja, hanem kozmikus bátorsággal, példátlan hősiességgel és világtörténelmi merészséggel beteljesíti a hagyományt. Az „orosz” szó nem ellenséges, hanem fölösleges: túl sokat árulna el a tettesről, amikor a tettes valójában maga a nyelv.

A nyelv így válik inkubátorrá: itt nem szavak születnek, hanem a szavak hiányának szép, egészséges példányai. A nyelv így válik laboratóriummá: itt tenyésztik ki a legújabb politikai mutánsokat, a jelző nélküli, steril szavakat. A nyelv így válik kreatív műhellyé: nem új szavak születnek, hanem a kihúzás művészete válik főszereplővé. Íme Sulyok posztmodern, dekonstrukción alapuló kognitív nyelvészete, ahol a nyelv nem a valóságot közvetíti, hanem a valóságon túlit, vagyis a magasabb rendű gondolati szabadságot. Az „orosz rakéta” kimondása banális politikai állásfoglalás lenne, a kihúzása viszont maga a grammatikai reveláció, filológiai innováció, metafizikai nyelvújítás, nyelvfilozófiai bravúr.

És ezért joggal és büszkén mondhatjuk: Sulyok Tamás nem egyszerűen köztársasági elnök, hanem egy új tudományág alapító atyja. Ő a kihúzás hermeneutikájának megteremtője, a deletio magna (Nagy Törlés) első professzora. Innen nézve nem a Kremlnek tett gesztust, hanem az egyetemes filológia történetének.