Egy óriási - a jobboldali média szerint alig párszáz fő - tömeg vonulását, skandálását, sikoltozását, a molinókat, a zászlókat, a tetőtől talpig felszerelt rendőröket, akik már-már megszámlálhatatlan alkalommal vetettek be könnygázt a - véleményem szerint - még elég békésnek mondható tüntetők ellen a Kossuth téren. Több alkalommal is megrángattak, a földre döntöttek náluk jóval gyengébb, védtelen civileket, csak azért, mert lázadnak. Mert besokalltak. Mert elegük lett.

Mert nem kérnek a megszorításokból, a már majdnem egészében jobboldali médiából, a cenzúrából, a hazug plakátokból, a haldokló egészségügyből, a fokozatosan leépített oktatási rendszerből, az elnyomásból, a rendőri túlkapásból, orbánból, és az általa kialakított baráti bagázsból.

Mert nem kérnek a nyomorból, amibe bele akarja taszítani őket egy bűnszervezet, mert nem akarnak munkaidőkeretet, mert nem akarnak milliós adósságokkal rendelkező állami iskolákat, szinte már omladozófélben lévő kórházakat. Mert nem akarnak korrupt, galád politikusokat, akik letörölhetetlen, gusztustalan vigyorral a pofájukon örülnek annak, hogy sikerült egy újabb réteg bőrt lenyúzni az alattvalóikról. A "rabszolgáikról".

Percekig bámultam az @Index.hu élő adását. A Parlament lépcsőin százával sorakoztak a rend őrei, de bár tudnám, hogy a "Szolgálunk, és védünk" szlogent vajon a nép mellett, vagy ellene szükséges e alkalmazni. 2018.12.13-án 23:20 perc környékén elcsuklott a hangom. Megállt bennem minden. Döbbentem figyeltem, ahogy a rohamrendőrök a mindössze csak kiabáló, sípoló, és ugráló emberek közé vetették magukat a lépcsőkről, és talán képtelen is lennék leírni mindazokat az érzéseket, amik azokban a pillanatokban körüljártak. Talán megrémültem, talán sokkot kaptam, talán túlzottan beleéltem magam a látottakba. Nem tudom. Zokogni kezdtem, és azon gondolkoztam, hogy mi lesz a következő lépés. Hogy mi lesz a következő parancs.

A tüntetések 12-én kezdődtek. Az előzményekről nem írnék, ha valaki nem ismeri őket, olvasson utána néhány hírportálon. Akkor még csak lökdösődéssel, némi könnygázzal támadtak a tüntetőkre a hon védelmezői, igazoltatással, és néhány ember előállításával rendet tettek néhány óra alatt. Másnap már lökdösődnek, felborítják a civileket, közvetlen közelről fújják arcon az előttük álló tömeget csak azért, mert parancsot teljesítenek.

Mi jön holnap? Vagy azután? Mikor lesz már elég? Legközelebb agyba-főbe verik majd gyermekeiteket, az apukátokat, az anyukátokat, a barátaitokat, a számotokra ismeretlen embereket azért, mert hajlandóak kiállni az igazukért, a mi igazunkért, az igazságért? Vagy felfegyverzett katonák golyózápora fogja aprózni a népet, mert ellene akar menni az áldemokráciának?

Én nem egy ilyen hazára vágyom. Nekem nem ez az otthonom. Én nem egy ilyen zsarnokoskodó országban fogok családot alapítani, jövőt építeni a keleti fizetésből ott, ahol nyugati áron vásárolok, ahol ha az elkövetkezendő nagyjából 20-30 évben minden tisztességesen megkeresett pénzemet félre kellene tennem ahhoz, hogy lakást vehessek magamnak anélkül, hogy hitelt hagyjak örökségül még az unokáimnak is. Vagy tengődhetek életem végéig albéletben, amelyre manapság az itthoni jussból semmi másra nem futná, csak a bérleti díjra, meg talán a rezsire. Ruhára, tisztálkodásra, utazásra, száraz kenyérre sem. Semmire.

Én nem egy olyan hazára vágyom, ahol elhallgattatják azokat, aki szembemegy az orbáni normákkal, miközben hangosan azt hazudja, hogy ők ugyan ilyenre soha sem vetemednének.

Én nem egy olyan házára vágyom, ahol a családok évében százával folynak a kilakoltatások, és nem is olyanra, ahol az ország lakosságának fele mélyszegénységben tengődik.

Én nem egy olyan hazára vágyom, ahol a hajléktalan emberek válnak üldözötté azért mert képtelenek voltak fizetni a deviza-hitelt, ezért az utca lett az új otthonuk.

Én nem egy olyan hazára vágyom, ahol az iskolákban agymosást hajtanak végre kiskorú gyermekeken, megfelelő oktatás híján megteszi a kamu etikett, meg az álkeresztény hittan.

Én nem egy olyan hazára vágyom, ahol még egy néhány perces MR-re hónapok múlvára kapok időpontot, nemhogy egy műtétre, mert kivándoroltak az orvosok.

Kivándoroltak emberek százezrei. Egyszerű gyári munkások, pékek, szakácsok, tanárok, diákok, középosztálybeliek, földönfutók, küszöböt rágók, jövőben semmit sem látók.

És lám, most ők is minket figyelnek. Minket figyel a világ. Drukkolnak nekünk, mert végre a Magyar nép feláll, kiáll! Második napja több ezren mozdultak meg az elmúlt években felgyülemlett, lenyelt szar miatt, visszatoltak rengeteg kihúzott gyufát, feltörölték a biliből kiömlött pisát, folyamatosan leittak a csurig töltött pohárból.

De elég volt. Besokalltunk. Majdnem mindannyian. Utcára kell vonulni, magunk mögött hagyni a békés tüntetéseket, antiszociálissá kell válni, kordont kell bontani, minden mozdíthatóval eltorlaszolni a legforgalmasabb utakat, megbénítani a forgalmat, gyújtogatni, kirakatokat bedobálni, székházat, és nemzetivé keresztelt lefizetett hivatalokat kell porig égetni. Mert másból már nem ért a vigyorgó fideszes bagázs.

Puccs, forradalom, polgárháború. Én is Sorosbérencé válok, és Veletek tartok! Veletek, akik 2 napja harcoltok értünk, a családjainkért, a barátainkért, a leendő gyermekeinkért. Egy népért, aki túl sokáig tűrte a megaláztatásokat, a hazugságot, a korrupciót, a lopást, a kisemmizést.

Legkésőbb vasárnap én is csatlakozom a tömeghez, mert félek. Félek, hogy a szép szavak már mit sem érnek. Mert vidéken én nem a könnygáztól, hanem a kilátástalanságtól zokogtam, zokogok még most is.

Mert ez. Ez az én HAZÁM! Az én Hazám harcol azért, hogy kormányt döntsön. Az én Hazám kiáll az igaza mellett, és a végsőkig is elmegy azért, hogy TE jobban élj!

Vesd le a szemellenződ, kapd fel a vastag ruhád, és indulj! Mert nem csak magadért teszed, hanem mindenkiért!

A már majdnem homályba veszett igazi Otthonodért!

(Kérlek osszátok, hogy minél több embert elérhessen a posztom! Köszönöm!)

Szendrei Edina