Dejszen az ígéretek szépek voltak, Alízka meg meseországba képzelte magát, karrierje csúcsaként élte meg, hogy ő oszthatta a körmösöket kollegáinak.

Kevés ember akad, aki vissza képes utasítani egy ilyen magas hivatalt, ha felkínálják neki, ő sem tudta, pedig tudhatta volna, hogy az üres kamra szakácsnéja szerepét osztották ki neki.

Azt nemigen hiszem, hogy ne lett volna tájékozott a számára kiosztott terület gondjaival, habár, mint egyetemi oktató a saját bőrén nem tapasztalta meg a Nemzet Pocakos Tanítómesterének korbácsütéseit, a tetejében nem is állami, hanem egyházi intézménynél tevékenykedett, tehát az átlag pedagógusoktól eltérő körülmények között, de mégiscsak pedagógusok között élte az életét.

Most kihajították, mint az ominózus macskát, bár jövedelem nélkül nem hagyták, a Pocista Simicskán kívül nem hagy senkit éhen veszni, az meg nem akar, egy istennek se, a rohadtja...

Ha a Vezér ejt valakit, akkor arról gondoskodik, hogy maradjon azért valamennyi veszítenivalója, ezzel jobb eredményt érhet el, mintha betömné a szájukat gépronggyal.

Bizonyára van, aki ezt a helyzetet legalábbis részgyőzelemként éli meg, de téved.

Czunyiné annyira jelentéktelen figura Orbán sakktábláján, hogy még csak gondoskodni sem kellett az utódlásáról, az általa felügyelt területet egy laza mozdulattal hozzácsapták Palkovics államtitkár területéhez, aki egyébként a saját területén sem tudott eddig maradandót alkotni, hacsak azt nem tekintjük eredménynek, hogy az állami felsőoktatásban helyet kapó fiatalok száma igencsak lecsökkent.

Bár a tandíjmentességet megőrizte, csak az abban részesülők száma csökkent rohamosan, államilag finanszírozott helyeket nem képes produkálni, aki nem fér be az igencsak szűkre szabott keretbe, az fizethet, mint a katonatiszt.

Ha van miből.

Hogy ebben mi a szakmai teljesítmény, az ma még megfejtendő kérdés, de az biztos, hogy az oktatáspolitika felvirágoztatásához sok köze nem lesz neki sem.

Hogy nem vágták ki őt is hivatalából, az csak annak köszönhető, hogy a felsőoktatás összes résztvevője kussol és sunnyog, ahelyett, hogy beleállna a harcba egy értelmes oktatási rendszer kiépítéséért - mondjuk bölcsődétől a doktoranduszképzésig vázolva fel a modellt.

Az, hogy egy Parragh ott sertepertélhet az oktatás körül, az ország szégyene, az meg, hogy a szava súlyosabban esik latba, mint a pedagógusoké. az az ország halála.

Nem mondom, hogy Parragh buta, de ő a csempéhez és az okos beszerzésekhez értett úgy-ahogy, ő nem oktatási szakember, hanem egy diktatórikus hivatásrendi szervezet vezetője, aki nem a gyerek sorsát tekinti elsődlegesnek, hanem a többi csempész érdekeit.

Márpedig az oktatásban első a gyerek, bármennyire furcsa is ez.

Természetesen először a leggyengébb érdekérvényesítőt kellett feláldozni, aki mögött nem álltak tömegek, mert azt azért nem hiszem, hogy Bokod szorgos népe kiegyenesített kaszával sietett volna védelmére kelni.

De ha jönnek is majd sorba a többiek is, az sem old meg semmit, hiszen ezek - beleértve a repkényszájú minisztert is - mind csicskák, aki meg számít, azt Orbán Viktátornak hívják.

Ameddig ő van hatalmon, addig minden figura feláldozható, különösen szorult helyzetben.

A jó király felnégyeltetheti Palkovics államtitkárt és karóba húzathatja mosolygóstekintetű miniszterét, lesz helyettük másik.

Mert mindig van másik, ebben az országban államtitkártól felfelé káderhiány még soha nem volt, Szálasi is tudott még a végnapokban is helyre kis kormányt működtetni...

A szakszervezetek meg már megint beszopták a cumit, eltűrik, hogy a hatalom bánatos képviselői akarják megmondani, hogy miről lehet tárgyalmi, meg miről nem.

Gondolom, a követeléseiket felelősen állították össze, a realitásokra tekintettel, hát ki kellene tartaniuk mellette.

Nem látom értelmét a tárgyalásnak addig, ameddig a kormány nem ad konkrét választ a pedagógusok követelésének minden egyes pontjára, méghozzá indoklással egybekötve.

Harcba vezetni bárkit is csak úgy lehet, ha a résztvevők érzik az erőt, abból pedig nem éppen erőt lehet érezni, ha a miniszter langyos és semmitmondó ígérgetéseire az akció vezetői odarohannak a tárgyalóasztalhoz, ahol a másik oldalon nem ennek a tehetségtelen bohócnak illene ülni, hanem minimálisan is Lázárnak, aki nem ágazati, hanem kormány-szinten lenne képes állást foglalni.

Ez időhúzás és az időhúzás minden harcban igen veszélyes, ez alatt ki lehet szúrni az akcióban résztvevők szemét hülye lózungokkal, meg lehet venni a megvehető szakszervezeti tisztségviselőket, az iskolák igazgatóit, néhány olyan tanárt, akinél a pártszimpátia a lényeg.

Miire eljutnak a megegyezésig, addigra az eredmény az lesz, hogy minden marad a régiben, csak az igazgatóknak adnak egy házipénztárt, melyből krétát vehet.

Ha egy ilyen harcban állandóan jópofizni akarnak a vezetők, akkor akár már ma is haza lehet ballagni és csicskázni tovább.

Aki a legjobb ebben, az megkapja a libasült dombornyomott receptjét, mézesmadzaggal betekerve, Kertész Ákos igazságával nyakon öntve...

Addig üsd a vasat, míg meleg.

Ez a Pocakkirályra is érvényes, nem kellene ezt elfelejteni.

Gyárilag beszari, ha erővel találkozik, akkor visszahúzódik, ha birkákkal, akkor kiröhögi őket.

Lehet választani, hogy aztán 2018-ban is választhassunk.

:O)))