„Amikor Auschwitzban – harmincfokos hidegben – egy akna mélyén megpillantottam a mázsás hajkupacokat, egy vitrinben az összezilált szemüvegeket, a folyosón a bélyeg nagyságú fényképeket s az egyik falon a világ legszomorúbb fényképét: egy görbült hátú öregasszonyt három kisgyerekkel – a negyedik zsebre dugott kézzel, korához illően hátramaradva követte a gázkamrába igyekvőket – miért gondoltam öt sebedre?” – írta 1977-ben Pilinszky János: Én Jézusom című versében.

Gyorsan megtaláljuk a képet. A Wikimediára is feltöltötték. A leírás szerint 1944 májusában vagy júniusában készült az Auschwitz-Birkenau koncentrációs táborban. A címe szerint idős nő gyerekekkel. Csoszognak a gázba. Mi pedig nézzük őket.

„A költő téved, tán megcsalja emlékezete, nem csoda, írja is, hisz bélyeg nagyságú volt a fénykép. Vagy másik képek voltak kicsik? Nem fontos. Esetleg kicsit tódítana, hozzápakolna, hogy még hatásosabb lehessen az egyébként letaglózó költői kép? Fura volna éppen Pilinszkytől, de hát senki sem tökéletes. Megértjük, a tévedés vagy túlzás belefér. Mégiscsak művészet, nem kell mindig a teljes valósághűséget hiányolni. Sőt.” Merthogy a fotón csak három gyereket látunk. Eleinte. Aztán a drótkerítés túloldalán, a jobb felső sarokban észreveszünk egy piciny ülő alakot. Talán felnőtt férfi. De mit csinálhat ott? Tettes vagy áldozat? Mindegy is, vele kijön az öt seb.

Csakhogy nem hagy nyugodni minket a fotó. Meg hát Pilinszky sem. Nem úgy ismerjük, mint aki csak úgy odavizionál a fényképre egy halálba tartó gyereket. Mi van az öregasszonynál, mit szorongat, mit szorít magához? Vizsgálgatjuk a csomagot. Olyan természetellenesen fogja. De nem úgy volt, hogy a rámpáról a gázba küldöttek már nem vihettek magukkal semmit, csak ami rajtuk volt? Aztán meglátjuk a kezecskét. Az arcból is kivenni valamit. Kisbaba van rákötve az asszonyra. Megvan hát ő is. Belepirulunk. Nekünk, vaksiknak ő a negyedik, nem, mint a költőnek, a csupasz horgas inú hátramaradó./.../

(forrás: Magyar Helsinki Bizottság)