Nem élhet úgy egy ország, hogy az egyik fele szorong, fél a jövőtől, a másik fele pedig azt üvölti, hogy takarodjatok innen. Nem lehet egy olyan országban élni, ahol egy negyvenszázalékos kisebbség, ha ismét nyer, tovább gyalázza, fenyegeti, patkányozza majd a többségben lévőket. És végképp nem lehet egy olyan országban élni, amelynek Orbán Viktor a miniszterelnöke.

Nagyjából ez a tétje április nyolcadikának.

Azt gondolhatnánk, ennyi indok bőven elég, hogy az ellenzéki pártok végre megtegyék, amit a szavazóik elsöprő többsége követel. De nem, még mindig nem. A repülőtéren már az összes utas a gépen ül, a kapukat rögtön lezárják, de ők még a terminálban rohangálnak bőröndjeikkel, és ordenáré módon veszekednek egymással.

Érthetően nehezükre esik feladni saját érdekeiket. A további kompromisszumokkal valóban újabb, sokat és eredményesen dolgozó képviselőjelöltjeik hullanának el, a pártok meg számukra fontos állami pénzektől esnének el, de nem maradt más lehetőségük, azokat már korábban eljátszották.

Kétszer négy elfecsérelt év után most már kizárólag azzal hajthatnak hasznot, ha Dugovics Tituszként a mélybe vetik magukat, és hősi halált halnak. Ha megteszik, még győztesként feltámadhatnak, ha nem, elárult szavazóik az emléküket is átkozni fogják.

Sértés, nem sértés, a létüknek nincs semmi más értelme, mint az önfeláldozás.

Egyik pártban sincs semmilyen megőrzendő belső érték, olyanok, mint egy kút, amelyben nincs víz, legfeljebb a politikai ínyencek képesek megkülönböztetni őket. Csakhogy itt nem ínyencek élnek, hanem egy újabb ciklusban már biztosan monolitikussá és felszámolhatatlanná váló Orbán-birodalom mind jobban kiszolgáltatott polgárai. Akiknek most már a mozgolódó iskolás gyerekeit is fenyegetik.

Önáltatás a rendszer gyors eróziójában bízni. Bekövetkezik persze majd az is, de addigra Magyarország még arra is elveszíti minden esélyét, hogy legalább az európai periférián megkapaszkodjon.

A rendszer, amelytől április 8-án muszáj az országnak megszabadulnia, attól végzetes, hogy a hatalmon lévőkben nincs egy szikrányi társadalmi felelősségérzet sem. Nem érik be a közpénzek hazahordásával, a párját ritkító, eddig csak háborúban elképzelhető fosztogatással. Mindeközben egyetlen forintot nem költenek olyan dolgokra, amely az országot korszerűbbé, innovatívabbá, a jövőre felkészültebbé tenné, egyszóval békésebbé és élhetőbbé.

Ócska, silány, becstelen emberek.

Így most az iskoláink tele vannak félanalfabétákkal, a kórházaink reménykedve orvosra várókkal, az ország meg félelemmel, megbetegítő társadalmi feszültségekkel. Ezért buktak akkorát Hódmezővásárhelyen, és ha akad még két tucat Dugovics Titusz, akkor nagyon sok más helyen is fognak.

Ha nem…